2020. március 16., hétfő

kilencedik rész | Bogi 03. 03.

Sziasztok, drágák! <3
Járvány és bolondéria ellenére sem állok meg az írással, végre sikerült megírnom a következő részt, és igen, jól látjátok, még mindig március 3. van, ami azt jelenti, hogy ugyanott folytatódik a jelenet - legalábbis majdnem -, ahol abbamaradt.
A teljes szövegében ugyan nem is, de valahogy ezt a dalt érzem a legközelebb ehhez a fejezethez.
Kellemes olvasást, és várom a véleményeteket! ❤️

– Honnan tudod, hogy hol lakom? – kérdezem nagyokat pislogva a mellettem vezető Szabit.
Nem kérdezte meg induláskor, hogy pontosan hova kell mennünk, egyből beírta a címet a telefonjába. Csak az út közepénél tűnik fel mindez, amikor már egy fokkal tisztább a fejem, és nem érzem azt, hogy az egész világ össze akar szaladni a szemem előtt.
– Szerinted? – fordul egy kicsit felém, de egy pillanatra sem veszi le a tekintetét az útról.
– Csak jöjjön haza, biztos, hogy le fogom szedni a fejét emiatt – mormogom az orrom alatt.
– Inkább örülnöd kéne, hogy törődik veled – húzza el a száját.
– Ja, törődik – röhögök fel. – És téged küld a megmentésemre? Hát mit ne mondjak, fantasztikus védőangyalom van.
– Egyszer majd még hálás leszel érte – okoskodik ismét.
–  Ja, hogyne.
–  Puffogás helyett inkább azt mondd meg, hogy hova tudok itt leparkolni.
Lelassít a tömbház előtt, és betér a felfelé vezető kis utcába, közben pedig ide-oda forgatja a fejét, hátha kiszúr egy üres helyet.
– Elég, ha kiraksz itt valahol. A lakásomig még csak eltalálok magamban is.

Első fázis: tagadás.

Már érzem is a számban a faluról hozott édes vörösbor…
– Hogy aztán taccsra vágd magad, ki tudja, hányadjára már a mai nap folyamán? Felejtsd is el.
– Semmi közöd ahhoz, hogy mit csinálok vagy mit nem otthon, a lakásomon, egyedül – dörrenek rá, és csak az alkoholnak köszönhető, hogy belegondolok a mondatom kétértelműségébe. Még szerencse, hogy sötét van, és nem látszik, ahogyan az arcomat ellepi az enyhe pír.
Rég nem gondoltam már a szexre vagy az intimitásra, Lóri halálával teljesen megfeledkeztem arról, hogy egyáltalán létezik ilyesmi, és hirtelen nem tudom, az alkohol vagy inkább Szabi jelenléte váltja ki belőlem ezeket a gondolatokat. Lehunyt szemmel jövök rá, hogy nem ez az első eset ezen a héten, amikor megfordul a fejemben ilyesmi, és akkor nem is ittam semmit. Még magamnak sem merem bevallani, hogy ez mit jelent igazából.
– Ma este én vagyok az őrangyalod, és addig nem hagylak magadra, ameddig nem tudom biztosra, hogy rendben leszel.
–  Biztosíthatlak afelől, hogy nem lesz semmi baj, nyugodtan… – hazudnám, de nem engedi, hogy befejezzem a mondatot.
– Nyugodtan felmegyek hozzád a lakásodra, és meggyőződőm magam is arról, hogy nem lesz semmi baj – utánozza a hanghordozásomat, és egy pillanatra találkozik a tekintetünk.
Ez a seggfej élvezi a helyzetet. Látszik rajta. Szívem szerint a saját kezemmel törölném le a képéről azt az átkozott mosolyt,
– Na, inkább magyarázd már el, hogy hol hagyjam a kocsit.
Annyi a szerencséje, hogy nem túl forgalmas ez a kis mellékút, és nem baj, hogy megáll az út szélén, de itt mégsem hagyhatja.
–  Ezek mind fizetős parkolóhelyek, ki vannak adva, de a másik oldalt van egy annyi üres rész, ahol elfér a kocsi, és nem büntetnek meg miatta. Nem mintha olyan sokat maradnál, hogy büntetésre kelljen számítani… – húzom el a mondat végét, és csak remélni merem, hogy érti a célzást.
– Nem, persze, hogy nem – gúnyolódik.
Legnagyobb szerencsétlenségemre üresen kapjuk azt a helyet, amit megemlítettem neki. Dühösen csapom be magam után az ajtót, és meg sem várom, hogy ő is kiszálljon, egyenesen megindulok a tömbház felé. Igyekszem olyan gyorsan bemenni és becsukni magam mögött az ajtót, ahogyan csak tudom, de vagy ő túl gyors, vagy pedig én vagyok elképesztően lassú és tompa ahhoz, hogy időben bezárjam magam mögött a bejárati ajtót. Halvány mosollyal az arcán áll meg előttem, és biztos vagyok benne, hogy tudja, mire készültem.
– Csak utánad – enged előre, és ebben a pillanatban bánom, hogy ilyen sokat ittam, mert józanon biztos nem hagyom, hogy így parancsolgasson nekem.
Óráknak tűnő percekig babrálok a kulcsaimmal, mire végre sikerül behelyezni a zárba. Fontolgatom, hogy az arcába csapom az ajtót, de szinte árnyékként követ, nemhogy esélyem nincs erre a manőverre, de még egyenesen felesleges procedúra is lenne.
– Remélem, tudod, hogy most nagyon, de nagyon utállak – mormogom az orrom alatt.
– Hát hogyne – hagyja rám, és idegesít, hogy nem kontrázik rá.
Veszekedni akarok vele, hátha azzal elterelném a figyelmemet a saját nyomorúságomról, de minden mozdulata, minden megnyilvánulása arról árulkodik, hogy ő pont az ellenkezőjét szeretné elérni nálam.
És ebben a pillanatban összeáll a kép.
Isti nemcsak a pontos címemet adta le, hanem elmagyarázta neki azt is, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy a lehető leghamarabb észhez térjek. Ezek szerint tud Lóriról, a balesetről, tud az alkoholproblémámról. Tud mindenről. Minden rohadt dologról, ami miatt ilyen defektes vagyok.

Második fázis: harag.

– Hát ezt nem hiszem el – torpanok meg hirtelen a nappali küszöbje előtt.
Túl hirtelen ötlet ez, és nem csak azért, mert a gyors újratervezés miatt a hátam mögött érkező Szabi belém ütközik, hanem azért is, mert a gyomrom egy újabb bukfencet vet, és muszáj nagyokat lélegeznem ahhoz, hogy magamban tartsam azt a keveset, ami még bennem van.
Ezzel viszont csak azt érem el, hogy magamba szippantom a parfümének az illatát. Nem tett magára sokat, szinte alig lehet érezni, de részegen az orrom sokkal érzékenyebb, és még az enyhe szagok is eljutnak hozzám. Meglepő módon ez nem zavarja fel a gyomromat, épp ellenkezőleg: a lágy vaníliás aroma mintha megnyugtatna, meg is feledkezem arról, hogy épp kitörni készülök. Szabi kérdésre ránt vissza a mocskos valóságba.
– Mi a baj?
– Most komolyan azt kérdezed, hogy mi a baj? – emelem fel a hangom, ahogy felé fordulok.
Végre szemtől szemben állunk, úgy, ahogy veszekedéskor illik lenni a másikkal. Most már nem hagyom, hogy félbeszakítson. Nem hagyom, hogy a mondatai következményeképp ismét magamat sanyargassam. Kiabálni akarok vele, üvölteni, leszedni a fejét, és őt hibáztatni mindenért, ami most történik. Biztosan ezt kell tennem, mert akkor nem fogom látni a valóságot. És ha a valóság egy kicsit eltűnik, akkor megszűnik a szúró érzés is a mellkasomban. Az, ami miatt a nap huszonnégy órájában egy roncsnak érzem magam.
– Kérlek, Bogi, azzal semmire sem mész, ha ismét veszekedünk.
De. Amikor alig fél órával veszekedtünk, akkor sikerült elterelnem a figyelmemet. Igaz, elég szokatlan módon, de ez az első olyan módszer az iváson és a drogon kívül, amivel felejteni tudtam.
Talán ha jobban felhergelem, akkor ismét megcsókol. Vagy megcsókolom. Részletkérdés.
Ez a gondolat szerencsére kijózanít.
– Tulajdonképpen nem is veszekedni akarok veled – rándul meg a szám –, sokkal inkább kérdőre vonni.
– Mégis miben? 
Sóhajtva támasztja meg a fejem irányában a kezét az ajtófélfában, és ezzel csak azt éri el, hogy még közelebb húzódik hozzám. Az előző pozíciója is már jócskán beleesett a személyes terembe, de ezzel a lépésével csak még inkább kizökkent, és furcsa, zavarba ejtő gondolatokat idéz elő a fejemben.
– Isti beszámolt neked a balesetről. Oké, ez érthető, hisz lényegében őt is érinti. Az már frusztrál, hogy rólam is beszámolt neked, pontosabban arról, hogy hogyan szoktam viselkedni ilyenkor. És ne, ne mondd nekem azt, hogy nem tette, mert ismerem a haveromat, és tudom, hogy neki van a világ legfososabb szája – emelem fel az ujjam, és a haragom megerősítéséért még egy kicsit meg is emelkedem, hogy valamennyire egyszintbe kerüljek a szemével, amivel talán jobban ráijeszthetek. Tisztára nevetséges vagyok.
– Figyelj, Bogi.
– Nem, Szabi, te figyelj! – húzódom el egy kicsit tőle. – Nem tudom, miért nem fogod fel végre, hogy nem kell megmentened, nagyon jól elvagyok nélküled is, szóval nyugodtan elmehetsz, nincs szükségem rád. Remélem, elég világos voltam.
– Nem fogok elmenni innen addig, ameddig teljesen le nem nyugszol.
– Hát nem hiszlek el! – röhögök fel. – Ha Isti megígértette veled, hogy mindenképp maradj itt, akkor mondd meg neki, hogy én küldtelek el, és ha baja van, akkor nekem mondja.
– Nem ígértetett meg velem semmit – jelenti ki egyszerűen, és legszívesebben ismét letörölném azt a halvány mosolyt az arcáról. Túlságosan is ártatlanná teszi őt, pedig ő minden, csak nem ártatlan.
– Nem, egy fenéket nem! Ismerem őt, nem kell bemutatni – fortyogok, és egy részem feladja.
Félig lehunyt szemmel sétálok át a nappalin, és megállok a kis konyhámban. Szabi nem követ azonnal, így kihasználom azt a néhány másodpercet, és a konyhapulton levő pohárból behörpintem az utolsó két korty házi vörösbort. Az édes aroma úgy kúszik le a torkomon, mint valami gyógyszer; az íze szétárad a testemben, és enyhén meglazítja az izmaimat. Ez kell nekem. Ismét erre van szükségem.
– Jézusom, azt hittem, vízért jössz be! – kiált fel, és azonnal előttem terem, kikapja a kezemből a poharat, és az ötliteres flakonnal együtt elviszi, és lerakja a konyha másik sarkában.
– És még rám mondják azt, hogy naiv vagyok – nevetek fel. – Pedig pontosan tudhatnád, hogy egy alkoholistát nem lehet néhány szóval meggyőzni.
– Bogi, te nem vagy alkoholista – néz mélyen a szemembe, és mindkét kezét a vállamra helyezi. 
Képes lenne itt, ebben a helyzetben úgy megrázni, hogy helyre billenjen a fejem, és kénytelen vagyok bevallani magamban, hogy tulajdonképpen erre is lenne szükségem. Nem, nekem most a boromra van szükségem. A bortól felejtek, és akkor minden rendben van.
– Már hogy ne lennék az? Egész délután ittam, összeestem a Heltaiban, a kábultabb pillanatokban érzem, hogy hánynom kell, és most csak az lebeg a szemem előtt, hogy elvetted a boromat, te szemét.
Ki akarok szabadulni a keze fogságából, de amikor látja a hirtelen hangulatváltozásomat, szorít egyet rajtam, és bármennyire is elememben vagyok, nincs bennem annyi erő, hogy kiszabadítsam magamat.
– Ha alkoholista lennél, akkor nemcsak az évfordulókon lennél részeg, hanem az év minden napján. Ha pedig így lenne, akkor nem lenne munkád, és már rég elvesztetted volna azokat az embereket, akik számára fontos vagy.
Fontos. Na, persze…
– És a legjobbat hátrahagytam – mosolyodik el ismét. Hogy tud még ebben a helyzetben is mosolyogni? – Épp te mondtad, hogy egész délután. Tehát valamilyen oknál fogva a délelőttöt kibírtad. Képes voltál megállni, nemet mondani egy ideig, és ez jó. Ez azt jelenti, hogy felül tudsz kerekedni a saját démonodon.
– Honnan tudod, hogy nem ittam? – ráncolom össze a szemöldököm.
Tényleg nem ittam, csak kettő körül kezdtem el. Addig… nem is tudom. A délelőttöt a temetőben töltöttem, felváltva zokogtam és beszéltem Lóri sírjához, és már akkor megfordult a fejemben, hogy innom kéne, de valamiért mégsem tettem meg. Hazaérve álomba sírtam magam, és ahogy felébredtem, a konyhába lépve megpillantottam az üveg tömény italomat, amiről úgy hittem, gondosan eldugtam még régebben, hogy ne essek majd miatta kísértésbe. Még végig sem gondoltam teljesen, máris lecsúszott a torkomon az első korty, és akkor már nem volt menekvés.
– Eddig nem voltam benne biztos, de most árultad el magad.
– Ó, a francba – szitkozódom, és elkezdek ide-oda mozogni a keze közt. – Engedj már el, Szabi!
– Csak szeretnéd.
A hangjában ígéret cseng, és egy pillanat erejéig az átvitt értelme jut eszembe, de amikor a két erős tenyere a csípőmre tapad és a vállára kap, egyből száműzöm a fejemből ezeket a képeket.
– Nevetségesen viselkedsz – jelentem ki kínosan nevetve, és olyan erősen ütöm a hátát, ahogy csak tudom.
– Nem tudom, kettőnk közül ki a nevetséges – mormogja az orra alatt. Meg mernék rá esküdni, hogy megforgatja a szemét is közben. – Most pedig válassz: kanapé vagy az ágyad?
– Talán az ágyadban jobban elférünk – mondja, ahogy elhaladunk a kanapém mellett.
Benyit a szobámba, az egyik kezét szabaddá teszi, felkapcsolja a villanyt, aztán tovább sétál, és egy erős, határozott mozdulattal az ágyra dob. A két kezemre támaszkodva, elnyílt ajkakkal nézek fel rá, és tudom, hogy a hirtelen jött bódulat nem attól van, hogy megittam két korty bort az imént. A Heltaiban megivott alkohol ugyan még nem párolgott el belőlem, de a gondolataim tiszták. Már amennyire tiszták azok a képek, amelyekben ezzel a sráccal csókolózom. És nem csak csókolózom.
– Te… Te nem lehetsz akkora paraszt, hogy kihasználd a helyzetet – suttogom elhaltan az első ép mondatot, ami az eszembe jut.
Egy pillanatig meghökkenve pislog rám, és amikor benne is tudatosul, hogy milyen pozícióban vagyunk, elpirul, és a biztonság kedvéért tesz egy kisebb lépést hátra.
– Sosem tennék veled ilyet – szólal meg néhány pillanat csend után.

Harmadik fázis: alkudozás.

– Akkor ha most elkezdenék vetkőzni, akkor istenbizony leállítanál?
Fogalmam sincs, honnan jön ez a gondolat. Legszívesebben felpofoznám magam, de már túl késő. 
Nem merek felnézni rá, inkább oldalra fordulok, és a kezemet mustrálom.
– Istenbizony – ismételi meg a saját szavamat olyan határozottan, amennyire csak tudja.

Negyedik fázis: depresszió.

– Szóval még akkor sem nyúl hozzám senki, hogy részeg és cselekvésképtelen vagyok. Milyen jó nekem – kacagok fel, de a hangom inkább keserű, mintsem jókedvvel telt.
– Bogi – sóhajt fel, és úgy ejti ki a nevemet a száján, mintha valami rossz, fertőző betegség lenne –, én már rengeteg részeg, cselekvésképtelen embert láttam, és te pont hogy nem ilyen vagy.
– Te magad is láttad, hogy mennyit ittam. Sőt, tulajdonképpen nem is láttad a teljes repertoárt. Mindent végigittam, hidd el nekem.
– Én elhiszem – neveti el magát, és úgy ül le mellém, hogy még egy kicsit sem ér hozzám, ami meglepő módon zavar –, de én akkor sem láttam még olyan részeget, aki még mindig kába és teljesen kiütötte magát, közben viszont mégis olyan gördülékenyen beszél, mintha minősítésre menne. Most inkább csak spicces vagy, enyhén befolyásol az a mennyiség, amit megittál, de ha nagyon megerőlteted magad, akkor logikusan gondolkodol.
Basszus. Ezt eddig észre sem vettem.
Már tényleg nem vagyok olyan állapotban, mint a kocsmában, de azért az a rengeteg alkoholmennyiség még mindig befolyásolja a nyelvemet, és sokszor nem gondolom át a kimondott szavakat.
– Na, mondtam én – nevet ki, amikor feltűnik neki, hogy nem vagyok hajlandó reagálni a kijelentésére.
– Még lerészegedni sem tudok rendesen.
Dühös sóhaj szakad fel belőlem, de ahelyett, hogy felállnék, és megrohamoznám a konyhámat, inkább elengedem magam, és befúrom a fejemet a puha paplanba.
– Nem értem, miért akarsz mindenáron részeg lenni. Nem olyan jó az, hogy azt sem tudod, melyik világon vagy – dorgál le, ahogy mellém fekszik. 
Velem ellentétben ő oldalra fordul, és engem mustrál, de valahogy nem érzem zavarban magam emiatt. A figyelése megnyugtat, eléri, hogy olyan szavak törjenek fel belőlem, amik nem a betanult védekezőmechanizmusomhoz tartoznak, hanem a valós érzéseimhez. Azokhoz, amiket eddig senkivel sem osztottam meg.
– Pont ezért menekülök az alkoholhoz. Máskor mindig van, ami megálljt parancsol, de eddig mindhárom alkalommal bekattan valami, aminek már nem tudok ellenállni. Ezeken a napokon akaratlanul is újraélem a balesetet, de ha iszom, akkor kifakulnak ezek a képek, és nem fáj annyira.
– Arra még nem gondoltál, hogy épp arra van szükséged, hogy ismét végig élt teljesen a fejedben? Lehet, hogy ettől örökre megszabadulnál az emléktől.
– A szadista énem épphogy nem akar tőlük megszabadulni – fordulok hirtelen felé, és ismét szemtől szembe találom magam vele. 
Mélybarna a pupillája. Olyan, amiben most el tudnék veszni.
– Akkor sem élhetsz velük örökké. Megkeserítik az életedet.
Erőltetett mosoly villan a száján, és óvatosan letöröli azt az áruló könnycseppet, ami ahelyett, hogy lefolyna az arcomon, inkább megáll az orrom tövében. Forró tenyerével végigsimít az arcomon, és ahelyett, hogy elhúzódna, inkább ott tartja a kezét. Valamiért ettől a gesztusától megnyugszom. A feltörni kívánó zokogás mégsem marad bennem, hanem elpárolog, mintha ott sem lett volna.
– Én úgysem érdemlek mást, csak keserűséget – mosolygok rá.
– Ezt most miért mondod?
– Én élek, de ő meghalt. Ezért azzal fizetek meg, hogy a hátramaradt életemben csak szenvedek.
– Azt hiszed, hogy ezzel kárpótolod őt?
Felcsillan bennem a remény, hogy végre rátaláltam valakire, aki megérti a döntésem okát, de el is vetem ezt a gondolatot, mihelyst tovább folytatja a beszédet.
– Ezzel inkább csak azt éred el, hogy ne nyugodjon békében.
– Ezt nincs honnan tudnod – emelem fel egy kicsit a hangom, és a hirtelen jött hangulatváltásom miatt elhúzza a kezét..
– Tulajdonképpen van honnan – böki ki, de még maga se hiszi el, hogy ezt tényleg kimondta.
– Mégis honnan?
– Tudod, mit? Ezt elmondom neked akkor, hogy ha teljes mértékben józan vagy. Rendben?
Nem mérlegelek rajta sokat, szinte azonnal igent mondok.
– Azt hiszem, most már nem lesz bajod – süti le a szemét.
Még gondolatként sem fordul meg a fejemben az, hogy nincs igaza, tényleg nem akarok már többet inni.
Feltápászkodik mellőlem, de még sikerül azelőtt a keze után kapnom, hogy teljesen talpra állna, és ezzel elérem, hogy visszaessen mellém.
– Ne menj el, kérlek.
– Nem hiszem, hogy ismét a piához nyúlnál.
– Nem is azért. Csak… csak ne menj.
Nem tudom megmagyarázni, hogy miért kérlelem a maradásra. Bízok magamban annyira, hogy tudjam, tényleg nem fogok a borhoz nyúlni, amint kiteszi a lábát az ajtómon, de tartok attól, hogy ha kilép a lakásomból, akkor már nem leszek annyira nyugodt, mint most, és csak idő kérdése, hogy ismét eszembe jussanak azok az őrült gondolatok, amikre a megjelenése előtt is gondoltam.
– Rendben van. Akkor maradok. 
– Komolyan? – csillan fel a szemem, és azonnal ülőhelyzetbe kapom magam.
– Komolyan.
– Köszönöm – nevetek rá, és a vállára borulok.
Még mielőtt elmennék a fürdőbe átöltözni, kikeresem a szekrényemből Isti trikóját és melegítőnadrágját, amit arra az esetre hagyott nálam, hogy ha itt érné el az álmosság, és mindkét darabot odaadom a zavarban levő Szabinak. Teljesen eltűnt belőle az a büszke, öntudatos férfi, aki a Heltaiban szokott lenni. Ez egy új Szabi, és kénytelen vagyok beismerni, hogy ezt az oldalát is kedvelem.
Jó, hogy ezeket a részeg, őszinte gondolatokat csak magamban mondom ki.
Mosakodás közben még véletlenül sem nézek tükörbe, nem akarok szembe találkozni azzal a roncshalmazzal, aki az ivászatom után vagyok. Inkább gyorsan elvégzem a pepecskedést, és örülök, hogy kivételesen nem vagyok ügyetlen sem, pedig enyhén spiccesen mindig levertem valamit.
A nappaliba lépve a kanapén ülve találok rá Szabira, Isti cuccaiban. Tanácstalanul mered maga elé, és olyan elveszett a pillantása, hogy legszívesebben elnevetném magam.
– Kapok esetleg egy pokrócot és egy párnát?
– Az sajnos nincs, csak annyim van, amennyit az ágyon is láttál – hazudom, és megpróbálom felvenni a legőszintébb arcomat. – Be kell érned azokkal.
– Nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet lenne.
– Figyelj, ha attól félsz, hogy rád mászom, akkor nyugodtan közénk tehetjük az egyik párnát – vonom meg a vállam ártatlanul, és már megint nem gondolok bele, hogy tulajdonképpen mi is szalad ki a számon. 
– Azt értékelném – nevet fel, és megindul felém.
Épp a szobám ajtaja előtt állok, így kinyitom az ajtót, és várom, hogy elsétáljon előttem. Amikor közvetlenül mellém ér, hirtelen megtorpan, és az arcomhoz hajol, az ajka óvatosan súrolja a fülemet.
– Jobban, mint a hazugságot.
Talán túl hamar vágtam rá azt, hogy nincs felesleges ágyneműm, és ebből szűrte le az igazságot, de valahogy élvezem a helyzetet. Rég nem voltam már ilyen szókimondó. Tulajdonképpen sosem voltam, még Lórival sem. Előtte szégyelltem még csak kimondani is néhány dolgot, nemhogy nyilvános utalást tegyek bizonyos helyzetekre.

Ötödik fázis: elfogadás.

Ahogy magamra húzom a paplant, az az érzésem támad, mintha egységesen szállna ki belőlem minden rossz érzés és gondolat, ami az elmúlt órákban gyötört, és a helyüket nyugalom veszi át. A három alkalom közül ez az első, hogy testileg és lelkileg is túlélem a napot, még éjfél előtt. Ez az első, hogy nemet tudok mondani a feledésre, a keserűségre, a bánatra. Mindenre, ami rossz, ami árt, és amitől eddig nem tudtam szabadulni. Ez az első alkalom, hogy úgy érzem, nem kell azért megfizetnem, amiért én életben maradtam, Lóri meg nem.
Ezt a lépésemet már átfontolom, nem cselekszem hirtelen. Tudom, hogy még nem alszik, de olyan mereven fekszik mellettem, mintha megbüntették volna. Tudom, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, és egy részem csak most érti meg, hogy miért akartam az előbb annyira, hogy egy ágyban aludjunk.
Egy mozdulattal átszelem a köztünk lévő távolságot, és a vállára hajtom a fejem. A kezemet a mellkasára helyezem, mire ő automatikusan a sajátjába zárja, és egy kicsit felém is fordul.
– Köszönöm – suttogom, még mielőtt ő törné meg a pillanatot.
– Mégis mit?
– Hogy kitartottál és talpra állítottál. Eddig senkinek sem sikerült kirántania a gödörből. Elérted, hogy ne sanyargassam magam, hogy ne sodorjam veszélybe a testi épségemet. Legalábbis ne annyira. Szóval csak… csak köszönöm.
Nem látom, de tudom, hogy elmosolyodik. Ujjaival le-fel simogatja a felkaromat, és csak egy hosszú, kellemes csend után szólal meg.
– Ez semmiség, Boglárka. Érted bármit.
Ott, a karja közt nyom el az álom, és végre úgy érzem, megérkeztem.

2020. március 3., kedd

nyolcadik rész | Bogi 03. 03.


Talán hangulatban nem is, de a szövegben mindenképp passzol ehhez a fejezethez ez a zene. A Budapest Bárt nemrég fedeztem fel, s megmondom őszintén, azóta teljes mértékben odáig meg vissza vagyok értük. Hatalmas kedvencekké váltak.
A második zene talán hangulatilag, és egy picit a szövegben is passzol ehhez a részhez.
Ne felejtsétek el elmondani a véleményeteket. <3

Zakatoló szívemtől nem hallom a zár kattanását, bár abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán bezárom-e az ajtót. Összekoccannak a térdeim lépcsőzés közben. Fogalmam sincs, hogyan jutok le a harmadikról anélkül, hogy kimenne a bokám. Ahogy kilépek a blokk ajtaján, azonnal megcsap a hideg szél, és ettől valahogy megnyugszom. A pillanatnyi érzés azonnal tovaszáll, a beteg, gyilkoló gondolatok újra ellepik a fejemet.
A torkomat kötélként fojtogatja a sírás, és legszívesebben úgy ordítanék, ahogy csak tudok, de egy hang sem hagyja el a számat. Mintha mindet belém zárták volna. Mintha valami gátolná a beszédet. Valami, amiről biztosan tudom, hogy csak az alkohol szakíthatja fel.
Ha normálisan gondolkodnék volna, akkor biztos nem abba a kocsmába megyek, ahol mindenki ismert, de ebben az állapotban nem tudok parancsolni magamnak. A lábam már annyira hozzászokott ahhoz az úthoz, hogy automatikusan oda visz, meg sem várja az agyam parancsát.
Berögzült mozdulat, ahogy lenyomtam a kilincset. Észrevétlenül szelem át az ajtó és a pult közötti távolságot, és késő délutánhoz képest szerencsére csak egy asztalnál ülnek, azok sem kapják fel a fejüket az érkezésemre. Észre sem vesznek, épp úgy, ahogy máskor sem.
A pultost Norbinak hívják, és még sosem látott maszk nélkül. Feszült mosollyal közeledik felém, látszik rajta, hogy már azelőtt kialakul a véleménye rólam, hogy beszédbe elegyednénk. A fekete ruhám, a zilált, kócos hajam, a sírástól és a kialvatlanságtól felpuffadt arcom nem nyújthat kellemes látványt, és erre rátesz egy lapáttal az is, hogy meg sem várom, hogy megszólítson, rekedtes hangon közlöm vele, hogy kérek egy pohár Jagert. Nem szívesen szolgál ki, és ennek jelét is adja: annyira durván löki felém az italt, hogy majdnem kilöttyent a pultra.
Ahogy a kezembe fogom a poharat, elönt a félelem, és néhány pillanat erejéig gondolkodóba esem. Eszembe jut a tavalyi eset, amikor Istinek ápolnia kellett a hatalmas alkoholtúrám után, és az is, amikor csak egy hajszál választott el az öngyilkosságtól. Eszembe jut minden egyes meggondolatlan cselekedetem, amit ezen a napon tettem. Utoljára a baleset képe villan be; ismét ott ülök a kocsiban, szinte érzem a kezemen Lóri érdes, a legényestől kisebesedett tenyerét az enyémen, magam előtt látom az utolsó felém intézett mosolyát is, és egy pillanatra még a csókja ízét is felelevenítem magamban.
Nagyokat kortyolva fogadom magamba az italt, ami egyszerre égeti és bizsergeti a torkomat. Az alkohollal együtt a képek is eltűnnek, de a poharam ismét megtelik, és önfeledten menekülök a bódulat felé. A negyedik pohár után már nem tudom, miért iszom, és már azzal sem vagyok nagyon tisztában, hogy pontosan mit is iszok.
Valaki hátulról nekem jön, és a lökéstől lejjebb csúszom a széken. A hirtelen mozdulattól fájdalom nyilall a fejembe, elkap a szédülés és a hányinger. Az összes bátran megivott Jager egyszerre akarja elhagyni a testemet. Teljesen leszállok a székről, de addig megtartom magamat, ameddig úgy érzem, valamelyest szilárdan állok a padlón. Ismerem a mosdó felé vezető utat, józanon még becsukott szemmel is eltalálok odáig, de most óráknak tűnt az a néhány pillanat, ameddig eljutok a kívánt helyiséghez.
A lábam felmondja a szolgálatot, összeesem a vécécsésze mellett, és hagyom, hogy minden csepp abból a drága italból kijöjjön belőlem. Örvénylik velem a fülke, a kocsmából beáradó moraj egyre erősebb és erősebb lesz, amitől még inkább zúg a fülem. Aztán valahogy megváltozik körülöttem a világ, már nem a tiszta, világos mosdóban vagyok, hanem egy barna kárpitos, puccos Audiban, és úgy szorítom a barátom kezét, mintha az életem múlna rajta. Tulajdonképpen azon is múlik. Az örvénylés és a szédülés megmarad, de nemcsak én, hanem a kocsi is pördül, velünk együtt Lóri is. A kocsma zaja helyett a kiáltásunktól cseng a fülem, és a kezemet nem a saját hányásom, hanem vér borítja.
Sírok, zokogok, ordítok, és átkozom Istent, amiért ismét hagyja, hogy Lóri meghaljon. Ez a harmadik alkalom, hogy újfent nem segít rajta. Cserbenhagy engem is és a barátomat is. Ott ülök a kocsiban, karcolás és vérző seb nélkül, és nézem a halott fiút, aki egészen addig az életemet jelentette.
Az egész testem rázkódni kezd, és egy hang a nevemet kiabálja. Nem akarok felébredni, vissza akarok menni azokba az időkbe, amikor még Lóri élt és mosolygott, amikor olyan hevesen csókolt, mint senki más, amikor ő volt számomra a világmindenség. Ugyanaz a boldog lány akarok lenni, aki szeretett és szeretve volt, aki imádta az életét, aki táncolt, zenélt és állandóan mosolygott.
Nedvességet érzek, és egy pillanatig azt hiszem, a tengerben vagyok, de ahhoz túl kevés a víz. Néhány gyors pislogás után eltűnik a kép, és vele együtt minden reményem. Ott találom, magam a kocsma hideg kövén, a karjaim között a vécécsészével, mellettem egy ideges férfival, aki vizet locsolt rám, és a fejemben az emlékeimmel, amik örökké csak emlékek maradnak.
– Gyerünk már, Bogi, ébredj fel! – mordul rám valaki, aztán óvatosan pofozgatni kezd.
Az apró, mégis jól irányzott ütésektől az az érzésem támad, mintha az agyam ide-oda pattogna, mint a biliárdgolyó az asztalon. Nehezemre esik sokat pislogni, de kénytelen vagyok újra és újra elvégezni ezt a bonyolult folyamatot, ha meg akarom tudni, ki sietett a segítségemre. Folyamatosan a nevemet motyogja, és arra kér, hogy térjek már magamhoz, de túl jó érzés ebben a kábulatban lenni. Nem szeretnék az egyre csak ismerősebbé váló hangra hallgatni. Egyáltalán nem gyötör már a bűntudat, csak arra törekedem, hogy minél távolabb és távolabb legyek saját magamtól és ettől a borzalmas világtól, amiben Lóri már nem létezik.
Egyik pillanatról a másikra megjelenik előttem Lóri alakja. Ismét meghagyta a borostáját, pedig nagyon jól tudja, hogy nem szeretem, ha három-négy napnál tovább nem borotválkozik. Azok közé a fiúk közé tartozott, akiknek nem egyenletesen és sűrűn, hanem ritkán és vékony szálúan nő a szakálla. Bocsánatkérő mosolyra húzza az ajkát, és ettől elpárolog minden haragom. Alig tíz méter lehet közöttünk, és amikor kitárja felém a karját, elkezdek rohanni felé. Bármenyire is futok, ugyanakkora marad a távolság. Bármennyire is akarom őt, egyre távolabbra és távolabbra kerül tőlem. Nyújtom felé a kezemet, remélem, hogy utánam kap a sajátjával, és nem hagyja, hogy végleg eltávolodjak tőle, de nem teszi. Helyette zsebre vágja, és csak mosolyog. Egyszerre boldogan és szomorúan.
– Tovább kell lépned, Bogi. Itt az ideje, hogy végleg elengedj!
A kérése felér egy arculcsapással. Megtorpanok, már nem futok felé, csak nézem őt bambán, és próbálok rájönni arra, hogy mégis mi a fenéért kér tőlem ilyen marhaságot.
– Bogi, az Isten verje meg, ne csináld ezt velem! – kérlel, és kell egy pillanat, hogy felfogjam, hogy ez nem már nem az ő hangja.
– Szabi?
Ismét elhomályosul a látásom, eltűnik Lóri határozott, kedves alakja, és átveszi a helyét Szabi kétségbeesett arca. Sokat kell pislognom ahhoz, hogy kitisztuljon a kép, és hamar eljut a tudatomig, hogy mindvégig ő volt előttem, ő pofozott és ő szólongatott szüntelenül.
– Na, hála a jó Istennek! – kiált fel megkönnyebbülten, és a háta mögé nyúlva felvesz egy flakon vizet, amit aztán az arcomhoz nyom. – Tessék! Igyál belőle.
Kelletlenül fogadom el, és nem vagyok biztos abban, hogy a gyomrom be tud még fogadni valami folyadékot. Szinte hallom, ahogy a hideg víz eléri a gyomromat, egyszerre kavarja fel és nyugtatja meg a bensőmet.
– Fel tudsz állni? – teszi fel néhány perc csend után a kérdést.
Egy hang sem hagyja el a torkomat. A víz némiképp helyreráz, már nem érzem magam annyira kábának, mégsem vagyok biztos a lábam képességeiben. Szabi a hónom alá nyúl, és még mielőtt mozdítana rajtam, előbb megtámasztja a lábát.
– Szólj, ha mehet!
Szólnék én neki, sőt ordítanék, ha tudnák, de még mindig nem tudok beszélni, csak egy durva, hörgésszerű nyögés jön ki a számon. Eleinte nem sikerül ráereszkedni a lábamra, kénytelen vagyok megtámaszkodni benne. Úgy szorítom a kezét, ahogy csak tudom, de nem akarok ismét a földön kikötni, mert az csak a gyengeségemet jelentené. Nem akarok annak tűnni előtte, pedig ebben az állapotban minden vagyok, csak erős nem.
Alig érünk el az ajtóig, amikor az ölébe kap, és úgy vitt tovább az ajtó felé. A hirtelen helyzetváltozástól megszédülök, a gyomrom egyenesen triplaszaltót hág, és megérzem a számban az epe keserű ízét.
– Azt hiszem…
– Mindjárt kint vagyunk, bírd ki! – szakít félbe, és csak remélni tudom, hogy igazat mond.
Alig tehettünk két lépést a kijárati ajtótól, amikor fészkelődni kezdek a keze között, mire azonnal letesz a földre. Csak annyira van időm, hogy oldalra forduljak, máris elkezd kijönni belőlem az a kevés is, amit ma megettem. Szabi a hátamra teszi a kabátját, egyik kezével a vállamat simogatja, és a másikkal a nyakamhoz fogja a hajamat, hogy ne koszoljam össze.
Amikor úgy érzem, nincs már több, mi kijöjjön belőlem, felé fordulok, és a dereka felé emelem a kezemet, pont oda, ahol megpillantom a vizes üveg egy részét A hátsó zsebéhez nyúlt, onnan halászta elő a flakont.
– Idd meg a vizet, addig kihozom a cuccaidat, és aztán hazaviszlek – adja ki a parancsot, és időt sem hagy arra, hogy ellenkezzek vele. Nem mintha tudnék.
Rövid időn belül ismét ott áll mellettem, a kezében a kabátommal és a hátitáskámmal. Leveszem magamról az övét, és hagyom, hogy rám adja a sajátomat. Maga elé fordít, és gondosan felhúzza a cipzárt a füssömön.
Eléggé kitisztul már a fejem ahhoz, hogy felfogjam, ki is áll előttem. Kikerekedett szemekkel figyelem a mozdulatait, és amikor befejezi, egyenesen az arcába bámulok.
– Látom, már sokkal jobban vagy – húzza mosolyra a száját, ami egyszerre gúnyos és szánakozó.
– Mégis mi a francot keresel itt? – dörrenek rá, de a hangom sokkal gyengébb, egyáltalán nem vagyok olyan utálatos vele, mint általában.
– Ilyenkor azt szokták mondani, hogy köszönöm szépen, Szabolcs, hogy kihúztál a szarból! – forgatja a szemét.
– Senki sem kért rá! – szólok rá erélyesen, és elmegyek mellette, de gondosan ügyelek arra, hogy beleütközzek a vállába.
A hideg levegő és a csapvíz rendesen kijózanít, és a szervezetem készen állt az újabb alkoholmámorra. Haragosan indulok vissza, és ugyan bizonytalanul, de megcéloztam a lépcső tetején lévő ajtót, ami a jelenlegi menyországomhoz vezet.
Leülök a székre, de nem szólok a csaposnak azonnal, várok egy pillanatot, hogy lenyugodjon a szapora légzésem és a hevesen dobogó szívem. Egy pillanat erejéig felötlik bennem a gondolat, hogy talán most jött el az a pillanat, amikor abba kéne hagynom, de azonnal kizavartam ezt a fejemből, és kérek még egy deci Jagert. Már nem érzem az ízét a számban, csak a torkomat és az üres gyomromat marja, de a lelkemen ez foltozza be a sebeket.
Csak két kortyot iszok belőle, amikor megjelenik mellettem életem egyik megkeserítője. Alig ismerem őt egy hete, máris az első helyre tolakodta magát azoknak az embereknek a listáján, akik miatt állandóan felmegy bennem a pumpa. Még a legdrágább pszichiáteremet is kielőzte, pedig őt nem könnyen lehetett überelni.
– Tedd azt le, Boglárka – mondja nyugodtan, lehunyt szemekkel.
Azt hittem, ordibálni fog velem, és annyira leteremt, hogy tényleg hallgatni fogok rá, de ezzel csak azt éri el, hogy kinevessem. Ki a fenének képzeli magát? Honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy parancsolgasson nekem?
– Nem vagy sem az apám, sem a bátyám, hogy megszabd, mit tehetek és mit nem – válaszolom mosollyal az arcomon.
– Igazad van – löki el magát kicsit az asztalomtól. A kijelentésétől meglepődőm, döbbenten fordulok felé, de ő csak beletörődően vizslat. – Tényleg nem vagyok sem az apád, sem a bátyád, mert ha valamelyikük lennék, most nem máshol lopnám a napot, hanem melletted ülnék, mert tudom, hogy itt lenne a helyem – szól egy kicsit erélyesebben, de kihallatszik a hangjából az aggódás.
– Ezt te sem gondoltad komolyan – rázom meg a fejem hitetlenkedve. – Sem a családom, de még a barátaim sem törődnek velem. Te miért teszed? Miért nem mész haza, és éled nyugodtan a kis életedet, amibe én nem tartozom bele? – vágom a fejéhez a kérdéseimet, és közben még kettőt kortyolok az italomból. Már csak az alján van egy kevés, de azt még meghagyom, mert biztos szükségem lesz rá.
–  Miért nem veszed észre, hogy vannak emberek, akik tényleg törődnek veled? – kiált rám a kelleténél hangosabban, aminek hála néhány szem ránk szegeződik.
–  Igen? És mégis hol? Az egyetlen ember, akire szükségem lett volna ma, az elment egy versenyre, mert neki az fontosabb volt – nevetek fel kínomban. A néhány kortynyi Jager már megtette a hatását, sokkal vérmesebb lett a hangom, mint általában, és elkezdek hadonászni is.
– Annak az egyetlen embernek te megígérted, hogy ma semmi marhaságot nem csinálsz, de alig fél órával ezelőtt mégis össze kellett kapargassalak a vécé mellől, mert összeestél a sok piától – rivall rám, és az összeszorított öklével dühösen az asztalra csap.
– Srácok, zavarjátok a vendégeket – áll meg mellettünk Norbi, de olyan félénken kezd hozzá, mint aki attól retteg, hogy ő is kapni fog. – Meg kell kérjelek titeket arra, hogy távozzatok!
Döbbenten nézek rá, eleinte azt hiszem, csak viccel, de amikor feltűnik, hogy addig nem akar elmozdulni mellőlünk, ameddig mi sem tesszük meg az első lépéseket, rájövök, hogy tényleg komolyan gondolja.
– Hát ezt nem hiszem el – kiáltom a mellettem ülőre hirtelen, és olyan dühösen nézek rá, amennyire csak tőlem telik. Az ital kezdi ismét átvenni a fejem fölött az irányítást, a nyelvem nem pörög már úgy, mint néhány perccel korábban. – Sikerült elbasznod az estémet, Szabolcs! Csak gratulálni tudok!
Magamra kapom a nemrég levett kabátomat, az asztalra dobok húsz lejt, és köszönés nélkül elindulok a kijárat felé. Szinte dübörög a lábam alatt a talaj, és úgy kering bennem a méreg, mintha a testem szerves része lenne.
Tudom, hogy követ, de igyekszem figyelmen kívül hagyni őt. Attól még, mert elrontotta a ma esti berúgásomat, otthon még folytathatom.
– Állj már meg, Bogi! – kiáltja utánam, de úgy teszek, mintha meg sem hallanám.
Elolvadt már a múltnap hullott hó, csak a latyak maradt utána, így ügyelnem kell arra, hogy ne csapjam fel a sarat a nadrágomra rohanás közben.
A kezemnél fogva ránt vissza, és csak a szerencsén múlik, hogy nem esem össze előtte. Megpróbálom magam kihúzni a szorítása közül, de nem enged, egyre szorosabban markolja a csuklómat, és a másik kezével is le akar fogni. Rúgom, csípem, ütöm, ahogy csak tudom, de semmi esélyem sincs ellene.
– Engedj el, a francba már! – kiáltom rá, de még ez is hasztalan.
Végül sikerül leállítania: a könyökömnél fogva szorítja a kezemet a testemhez, és egy kicsit megráz.
– Hagyd már abba a játszadozást, Bogi! – szól rám, de a hangja inkább könyörgő, mintsem parancsoló.
– Nem értem, miért szólsz bele megint az életembe – szűröm ki a fogam közül. – Egy utolsó, aljas, szemétláda vagy, akinek semmi köze hozzám – fröcsögöm a szavakat.
Lazít a szorításán, és ezt a helyzetet ki is használom: gyorsan kihúzom a kezem az övé közül, meglendítem, és centik választják el a tenyeremet az arcától, amikor megragadja a csuklómat és megállítja a műveletet. Elkerekedett szemmel és szétnyílt ajkakkal bámulom először az ujjait, aztán őt.
Át sem gondolom a következő lépésemet. Tulajdonképpen még meg sem fogalmazódik bennem, máris megteszem.
Ami először feltűnik, az a hideg, puha ajka, a második a parfümjének mámorítóan kellemes illata, és ettől a kettőtől teljesen elveszítem a fejemet. Halk sóhaj hagyja el a számat, amikor visszacsókol. Elengedi a csuklómat, és átfogja a derekamat, hogy még közelebb húzzon magához. Amikor tudatosul bennem, mit is csinálok, elhúzódom tőle, és most sikerül úgy telibe kapnom az arcát, hogy oldalra fordul a feje.
– Most jött el az a pillanat, hogy szépen beülünk a kocsiba, és hazaviszlek – mormogja az orra alatt, miközben az ütés nyomát dörzsöli.
– Haza tudok menni egyedül is! – emelem fel dölyfösen az orromat.
– Biztosabb lenne kocsival – sóhajt fel, de egy pillanatig sem néz rám, kerüli a tekintetemet. – Itt parkolok néhány méterrel arrébb – mondja, és az adott irányba mutat bizonyításképp. – Beülsz a hátsó ülésre, elviszlek a tömbházadig, kiszállsz, és el is felejtettük ezt az estét. Megbeszéltük?
Nem mérlegelem sokáig, beleegyezően bólintok. Lassan lépkedek utána, még mindig a saját döntéseimen rágódom. Csak most jut el a tudatomig igazán, mit is csináltam az imént: megcsókoltam. Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. És tetszett. Kénytelen vagyok belátni, hogy annak ellenére, hogy csak egy ellenakciónak szántam, amivel kicsúszhatok a keze közül, épp annyira vált a kedvemre a helyzet.
Az alkoholtól és a kettős érzésektől még mindig kóvályog a fejem, és egy pillanat erejéig le kell hunynom a szemem, hogy tisztábban lássak. Aztán kimondom az első gondolatot, ami az eszembe jut.
– Csókolj meg megint!
Remélem, hogy nem hallja meg, de a hangom nem túl vékony és halk ahhoz, hogy ne jusson el hozzá is a kérésem. Pár lépéssel jár előttem csak, de amint kimondom ezt a három szót, azonnal megtorpan.
– Miért? Hogy ismét felpofozhass? – fordul felém, és egy olyan gúnyos mosolyt villant, amitől elszáll minden bátorságom.
– Nem – nyelek nagyot. – Én csak…
– Te csak? Te csak mi? – szeli át köztünk a távolságot, és fölém magasodik. – Mégis miért kéne ugranom azonnal a kis kérésedre?
Mélyen a szemébe nézek, és nem tudom eldönteni, hogy a dühtől vagy a vágytól csillog úgy. Egyszerre félek tőle és akarom azt, hogy ismét megcsókoljon. Az alkoholtól mindig bátrabb leszek, és mindig olyat akarok, amit józanon sosem mondanék ki. Most is olyanra kérem, amire normális esetben soha.
– Azért, mert… – nem hagyja, hogy megtaláljam a megfelelő kifejezést, olyan durván és akaratosan csókol meg, mintha fel akarna falni.
Átkarolom a nyakát, és a hajába túrok. Tényleg épp annyira selymes, mint amennyire fekete.
Ez életem egyik leghosszabb és legszenvedélyesebb csókja. Az alsó ajkammal játszadozik utoljára, egészen addig ott csókol, ahol csak ér. Amikor elhúzódik tőlem, automatikusan hajolok utána, és ez neki is feltűnik. Ismét megvillantja az iménti gúnyos mosolyát, amitől elszáll belőlem minden szenvedély, amit eddig keltett bennem. Megszilárdul az arcom, és csak arra vágyom, hogy minél távolabb legyek ettől a férfitól.
– Most pedig szállj be a kocsiba – adja ki a parancsot, amint megállunk az ismerős autó előtt, ami eredetileg Isti nevén szerepelt. Biztos kölcsönadta neki, ameddig nincs itthon.
Engedelmeskedem neki. Bevágom magam a hátsó ülésre, és hagyom, hogy a kellemes zötykölődés elaltasson. Mindenhol akarok lenni, csak itt, vele egy autóban nem. Minden másra gondolok, csak a csókra nem. A csókra, ami felébresztett bennem valamit.
Azt hiszem, épp most talál célba Cupido nyila.

hetedik rész | Szabi 03. 02.

Szervusztok, drágák!
Sikerült rendesen-rendesen elszámolnom magam, meg az időmet sem úgy osztottam meg, így ha sikerül, és minden okés, akkor bizony ma két fejezetet is kaptok. Remélem, ezzel kárpótollak titeket azért, hogy ilyen rövidke, reményeim szerint viszont tartalmas részecskével vártalak titeket.
A zene pedig elmaradhatatlan.
Ugyan azt a következő fejezethez akartam illeszteni, de hangulatban, szövegben találtam egy sokkal inkább oda illőt, ezért most ezzel boldogítalak titeket. Imádom. Amióta ráleltem, azóta ezt hallgatom, teljesen magába bolondított.
Fogadjátok sok-sok szeretettel, a véleményeteket pedig ne felejtsétek el megosztani velem. <3
Üdv, csók és ölelés,
Tina

Ingerülten vágom az ágyhoz a telefonomat. Az előbb elolvasott e-mail volt a második, amiben az állt, hogy nem vettek fel a kinézett intézetbe. Csak egy hajszál választ el attól, hogy eldurranjon az agyam, és tönkretegyek valamit a lakásban.
A hajamba túrok, és megtámaszkodom az íróasztal sarkában, onnan nézem merően az alig másfél méterre fekvő ágyamon a készüléket. Szívem szerint leköpném. Leköpném az összes embert, akik azért nem vesznek fel magukhoz, mert más a nemzetiségem. Ezzel viszont magamat minősíteném, és azt tenném, amit elvárnak a cigányoktól. Csak rontanám az amúgy is fos helyzetemet.
Nem értem, miért nem veszik észre a különbséget a roma és a cigány között, miért nem látják, hogy rendezett vagyok, tanult, és rengeteg tapasztalattal rendelkezem, szinte mindenhol kipróbáltam már magam. Azt sem értem, hogy miért számít még mindig az ember nemzetisége.
Mély levegőt véve próbálom rendbe tenni a fejem, és amikor kifújom, abban reménykedem, hogy kimegy belőlem minden gond, minden felesleges feszültség és idegesség. Még egy kicsit sem járok sikerrel.
– Hé, haver, kölcsön tudnád adni azt a nagy bőröndödet, amiről beszéltünk? – kezdi el az ajtó túloldaláról Isti, és akkor fejezi be a kérdését, amikor belép a szobámba.
Azonnal észreveszi, hogy rossz passzban vagyok, így ahelyett, hogy választ várna, inkább az ablakhoz sétál, és megtámaszkodik a kaloriferben. 
– Megint rossz hír?
Lesütött szemmel bólintok, megerősítésképp ököllel az asztalra is csapok, és teszek egy lépést a szoba közepe felé.
– Nem tudom, mi a faszt kezdjek itt magammal. Vagy egy olyan munkát vállalok be, aminek semmi köze sincs a szakmámhoz, vagy…
– Vagy mész haza – fejezi be a mondatomat épp úgy, ahogy én is terveztem volna.
Egyáltalán nem beszéltem még neki arról, hogy vissza szeretnék menni Zilahra, így kérdőn felvont szemöldökkel várom, hogy magyarázza el, honnan tudja ezt az információt.
– Túl hamar feladod – mondja inkább, és hirtelen nem tudom, kínjában húzza el a száját, vagy inkább egy biztató mosolyt akar küldeni, csak nem jön össze. – Biztos vannak kiskapuk, a kurva életbe.
– Hogyne lennének. Csak azokat a kapukat én kell megépítsem, és nincs időm lottózni azon, hogy most vajon ez válik be, vagy az – rántom meg a vállam.
– Tényleg, lottó! – csapja össze a tenyerét. – Még mindig ott van a szerencsejátékozás.
– Ezt most te sem gondolhatod komolyan – pislogok rá hitetlenkedve.  
–  Ha másnak is bejött, neked is bejöhet. Elbaszol rajta egy csomó pénzt, de…
– Elmész te a faszomba – röhögök fel a szavába vágva, amikor észreveszem, hogy csak szívat.
– Most mér’? Azt hiszem, ezen a héten sokat lehet nyerni. Még nem késő kitöltened a szelvényeket – bólogat hevesen, de a végére elröhögi magát. – Amúgy nekem lenne egy ötletem – folytatja egy teljesen más hangnemben, mire felkapom a fejem.
– És ezt csak most mondod?
– Nem kérdeztél rá sosem – vonja meg a vállát.
Elképedve rogyok az ágyra, a kezemet az ölembe ejtem, és úgy meredek rá, mintha ő lenne életem csalódása. Per pillanat az is.
– Jól van, jól van, befejeztem – emeli fel a kezét védekezésképp. Végre feltűnt neki, hogy nem vagyok a vicces kedvemben, és nem talál célba egyetlen csesztetése sem. – Rákérdezhetnél Bogi munkahelyén.
– Azt se tudom, hol dolgozik – sóhajtok fel fintorogva.
– Nem tudom pontosan, mi a neve a helynek, de egy alapítványnál kapcsolattartó. Beteg, mozgássérült gyerekeknek szerveznek előadásokat, hosszúhétvégéket és táborokat, de van, hogy az iskolák is felkérik őket valamilyen alkalommal kapcsolatban. Állandó embereik vannak, szerződéssel, meg minden.
– Ez nem is hangzik rosszul – gondolkodom el, de aztán hamar el is száll a lelkesedésem. – Bogi viszont nem rendezi le nekem, az biztos.
– Honnan veszed?
– Nem indítottunk valami jól, és a múlt este, amikor utána szaladtam, elég jól összevesztünk.
– Elég jól? – mosolyodik el, és épp úgy néz, ahogy tegnapelőtt délben, a fürdőszobai jelenet után. – Mit jelent nálad az elég jól?
– Épp hogy nem küldött vissza oda, ahonnan jöttem – húzom el a számat.
– Akkor segít, ha holnap átmész hozzá.
– Minek menjek át hozzá?
– Nem mondtam még neked, de holnap lesz a bátyám halálának a harmadik évfordulója – csendesedik el, és kivételesen leveszi rólam a tekintetét, inkább a földet mustrálja.
– Nem tudtam, haver, én...
– Nem, nem, nincs gond. Nem szoktuk hangoztatni… Mármint nem azt, hogy meghalt, hanem hogy mikor. Bogi ilyenkor nagyon ki szokott akadni – húzza el a száját.
– Az mit foglal magába pontosan? – ráncolom össze a homlokomat zavartan.
– Ha akarja, majd elmondja – vágja rá egy pillanatnyi szünet után. – Mindenesetre szeretném, ha valaki ott lenne vele, ha már én lelépek egész hétvégére. Eddig én voltam itt, de talán jobb, ha egy külső ember közeledne felé. Elterelnéd a figyelmét, vagy valami ilyesmi – vonja meg a vállát.
– Miről terelném el a figyelmét?
Sokáig hezitál, mintha nem akarná elmondani, pedig látom rajta, hogy kikívánkoznak belőle a szavak. Amikor végre megszólal, olyan érzésem lesz, mintha a világ terhét dobná át a saját válláról az enyémre.
– Arról, hogy még jobban tönkretegye magát.
Nem szólok hozzá, próbálom megemészteni a szavait, de egyik sem nyer értelmet. 
– Figyelj. Bogit nagyon megviselte a baleset, megvannak a maga démonjai, és ezért olyan zárkózott. Régen nem ilyen volt – mosolyodik el, és látom az arcán, ahogy az emlékek hatására mintha kivirulna a tekintete. –  Cserfes volt, beszólogatós, minden ötletünket megpróbálta kivitelezni. A baleset után viszont magába roskadt. Önmagát hibáztatta mindenért, és bár az év többi napján nem is, az évfordulókor teljesen kifordul önmagából, és sokszor kezelhetetlenné válik. 
Nem tudom, mire céloz, de meg fog enni a fene, ha nem járok holnap utána, és nem látom a saját szememmel Bogi. Tudtam, hogy valami sötét és mély dolog áll a hidegsége mögött, de nem gondoltam volna, hogy a baleset az oka.
– Most nem leszek itt mellette, és rajtam kívül nincs más hozzátartozója Kolozsváron, aki ott tudna lenni. Az álláslehetőségtől függetlenül meg akartalak erre kérni, de ennek függvényében remélem, hogy még inkább bevállalod. Csak ne érezze rajtad, hogy kötelességből vagy vele, és ne is áruld el magad.
– Számíthatsz rám – vágom rá szinte azonnal.
– Komolyan?
Bólintással felelek, és ahelyett, hogy tovább firtatnám a témát, a szekrényemhez lépek, és leveszem róla a bőröndöt, amiért eredetileg bejött.
– De ha eltöröd, vagy kimegy a kereke, szétszedlek. Megértetted? – vigyorgok rá, amikor a kezébe adom.
– Meg hát! – röhög fel.
A kezét nyújtja bizonyításképp, de a fogás bensőségességéből arra következtetek, hogy ez sokkal inkább a holnapi megállapodásunkra vonatkozik, mintsem a kölcsönadott bőröndre.
Amikor magamra hagy, nagyot fújva az ágyra dobom magam, és a hajamba túrva meredek a mennyezetre.
A fejemben a munkanélküliségem lényegesen eltörpül Bogi problémája mellett, és már nem az a gondolat kínoz, hogy mit kezdek itt magammal, hanem hogy hogyan tudok segíteni ezen a lányon. Az Istitől megtudtak még inkább felkeltették iránta az érdeklődésemet, és ezzel a gondolattal hirtelen nem tudok mit kezdeni, csak bárgyún mosolygok magam elé, és alig várom, hogy holnap átmehessek hozzá.

2020. február 10., hétfő

hatodik rész | Bogi 03. 01.

Sziasztok, drágák!
Ezzel a friss, ropogós fejezettel szerintem még magamat is megleptem picit, már csak azért is, mert amikor leültem írni, egyből jöttek a szavak, nem kellett könyörögnöm a hatalmas múzsának, hogy szánjonmármeg.
Nemrég kattantam rá a zenére, sokszor végighallgattam írás közben, remélem, nektek is elnyeri majd a tetszéseteket. Ahogy a fejezet is. Ne felejtsetek el véleményt hagyni magatok után. ^^
Ezer csók és ölelés,
Krisztina
_______________

Másodéves mesterisként és dolgozóként a hetem első fele elég laza, a hét vége felé viszont felpörög az életem. Az utolsó félévben csak szerdán, csütörtökön és pénteken vannak óráim, a páratlan heteken pedig szombaton és vasárnap is. Összeteszem a két kezem, és hálát adok az összes fennlévő istennek, amiért március harmadika pont páros hétre esik. El sem tudom képzelni, mi lenne velem, ha ez munkanap lenne.
Szerencsére az alapítványnál, ahol dolgozom, nem kell egész nap mosolyognom és kedvesnek lennem az emberekkel. Csak papírmunkával foglalkozom, és e-mailen keresztül tartom a kapcsolatot azokkal a cégekkel, akik támogatnak minket. Ez az egyetlen olyan munkahely, amivel a szakmámban tudtam maradni. A balesetben nemcsak a szerelmem halt meg, hanem egy kicsit én is. Elveszítettem az érdeklődésemet az élet iránt, elfelejtettem a céljaimat, a vágyaimat, és csak a túlélésre összpontosítottam. Utáltam a könyveimre nézni, és amikor a pedára készülve a munkatervvel bajlódtam, azt hittem, annál rosszabb nem lehet. Az, hogy tanítsak, szóba sem jöhetett. A vizsgát ugyan letettem, és van papírom arról, hogy taníthatok, de inkább leugrok az Erzsébet hídról, mintsem újra gyerekek közé menjek.
Munka után általában rögtön az egyetemre rohanok, időm sincs megpihenni vagy enni egyet valahol. A mesterit nem a bölcsészkaron végzem; két évvel ezelőtt szinte késztetést éreztem attól, hogy eltávolodjak az eredeti célomtól, ezzel is megszabadulva attól, ami meghatározott engem. A tánc mellett az olvasás, a  tanítás volt a másik szenvedélyem. Úgy éreztem, ha továbbra is azt csinálom, akkor valamilyen szinten ártok Lórinak. 
A felépülés után bekattant valami, és bármennyire is próbáltam megszabadulni ettől a felfogástól, nem sikerült. Azt gondoltam, hogy ha Lórinak erre már nincs lehetősége, akkor nekem miért lenne? Milyen jogon folytatom a táncot, ha már ő nincs velem? Lóri mindig kiegészített engem, magamban, magamtól nem lettem volna képes semmire. Inkább elengedtem mindent. Elengedtem, és nem foglalkoztam a régi dolgaimmal. Nem lett volna fair Lórira nézve.
Az alapítvány álláslehetősége pont jókor került felém. Mindenképp Kolozsváron szerettem volna maradni, de egyetlen kiadóba sem kerestek embert. Ha hazamentem volna Váradra, csak tanárként helyezkedhettem volna el, azt pedig nem akartam. Most elsősorban könyvelést végzek, ami bár nem kimondottan egyezik meg a szakommal, de a legtöbb dolgot Excelbe és egy meghatározott rendszerbe kell begépelnem, amiket néhány nap alatt ki is ismertem. Az e-mailes kapcsolattartás sem olyan nehéz; előre megírt szövegeket kell különböző cégeknek elküldenem, egyikkel sem kell telefonon vagy szemtől szembe beszélgetnem, ami ugyancsak előnyt jelent a szótlan énemnek. Nevezhetném ezt az új álmaim munkájának. Már ha álomnak lehet hívni azt, hogy minél kevesebbet megyek emberek közé, és elzárkózom a közösségi programoktól.
Öt előtt néhány perccel pillantok rá a telefonomra; ma ez az első alkalom, hogy egyáltalán hozzányúlok. A baleset előtt sem voltam kimondottan függő, de azóta szinte alig használom. A családomon, Istin és az egyetemi csoporttársakon és tanárokon kívül nincs más, ki keressen, a közösségi oldalakra csak nagyon ritkán megyek fel, így nem látom értelmét, hogy állandóan nálam legyen.
Vacsi nálam kilenckor - áll Isti üzenetében. Ez az egyetlen értesítés, amit kaptam egész nap. Háromszor is felolvasom magamban, és elégedetten vigyorgok magam elé. Általában én vagyok az, aki megteszi az első lépést, ha veszekedtünk. Nála csak akkor fordult elő, amikor hajthatatlanul ragaszkodtam az igazamhoz, és addig tartottam a tisztes távolságot, ameddig Isti megtört. Ezúttal sem akartam én lenni az, aki bocsánatot kér, azt viszont nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar beadja a derekát.
Nevetve válaszolok az üzenetére, aztán gyorsan a táskámba dobom a készüléket, és lezárom az irodai gépet. A tegnapi és a mai nap az, amikor a szokásosnál korábban kell elmennem a munkahelyemről, mert máskülönben nem érnék el az egyetemre. Nagy szerencsém van a főnökömmel, aki abszolút nem problémázik emiatt, ha nem maradok el a papírmunkákkal.
Kilépek az irodámból, elköszönök a két munkatársamtól, akik a belső irodában vannak, aztán elhagyom a helyiséget, ami egy lakóház alsó részlegében helyezkedik el.
A Monostor az egyik olyan negyed, ahol akkor is nagy a forgalom, amikor már bőven elmúlt a csúcsidő, és ez most sincs másképp. Óráknak tűnik, ameddig eljutok a központig, pedig alig öt megállóra van a munkahelyemtől. Átvágtatok a Fő téren, és az Egyetem utca mellett megállok a Fornettisnél. Rohanás közben jövök rá, mennyire megéheztem munka közben, muszáj vennem valamit, amivel elverem az étvágyamat a vacsoráig.
Amint véget ér az előadás, úgy hagyom el az épületet, mintha legalábbis kergetnének. Ez volt a félév első órája ezzel a tanárral, és bár a legtöbbünk alapképzésen kifogta őt, most mégis mindenki egyesével be kellett mutatkozzon, és el kellett mondja a fél életét. Azt hittem, ezt az ismerkedősdit kinőttük már, de egyetemista létem tizedik félévében még mindig az a tapasztalatom, hogy az összes tanár szadista módon ránk erőszakolja ezt a felesleges szokást.
15 perc, és ott vagyok - írom az sms-t Istinek, és csak remélni merem, hogy mire odaérek, kész is lesz a megígért kajával, és nem tartja magát ahhoz a rossz szokásához, hogy még a saját maga által meghatározott időpontot is lekési.
Nem húzom az időt a csengetéssel, használom a tőle kapott csipogót, és azzal megyek be a hatemeletes tömbházba. Még a lépcsőket is kettesével veszem, annyira rohanok. Ahogy belépek az ajtón, egyből megcsap a lasagne fűszeres, paradicsomos illata. Felakasztom a kabátomat a fogasra, a táskámat is ott hagyom, és a konyha felé veszem az irányt, ahol nem várt látvány fogad.
A gáztűzhely előtt nem Isti áll, hanem Szabi. Egy konyharuha lóg a fekete farmerjának övéből, a másikkal pedig a forró tepsit fogja, amit épp akkor vesz ki a sütőből. 
Elnyílt ajkakkal, kikerekedett szemmel mérem végig. Nem azért, mert nem nézem ki belőle, hogy otthonosan mozog a konyhában, hanem mert egész egyszerűen ezt váltja ki belőlem minden egyes alkalommal, amikor megpillantom. Olyan a megjelenése, amivel nem tudok mit kezdeni. Az agyam kikapcsol, elfelejt gondolkodni, és csak a maradék önuralmamnak köszönetem, hogy nem mondok neki olyat, amit azonnal megbánnék. Felzaklat a jelenléte. Utálni akarom őt, és egy részem utálja is, főleg olyankor, amikor kiharcolja, hogy a régi, a valódi arcomat mutassam előtte, mintha pontosan tudná, hogy évekkel ezelőtt nem voltam ilyen borongós. Az eddigi rövid beszélgetéseink alatt nem egyszer éreztem azt, hogy nekem igenis táncolnom kell, és ez pont az, amit nem szeretnék. Nem akarok ismét táncolni, énekelni, együtt lenni más emberekkel, vagy önfeledten boldognak lenni, épp ezért kell őt minél jobban és jobban gyűlölnöm. Ha sikerül magamban elérnem azt, hogy teljesen megutálom, akkor elfelejtem azokat az őrült érzéseket is, amelyek arra ösztönöznek, hogy térjek vissza a régi életemhez. Mert nekem már nincs jogom a régi életemhez.
- Isti? - teszem fel a kérdést, mikor feltűnik, hogy csak ketten vagyunk.
- Még egyetemen - erőltet magára egy mosolyt, ahogy leteszi a asztalra a kész kaját.
- Akkor ezt... - mutatok a tepsire, és a tekintetét keresem ahelyett, hogy befejezném a kérdésemet.
- Ezt? - biccent az asztal felé. - Ezt én csináltam. - Egy lélegzetvételnyi szünet után észreveszi összezavarodott arckifejezésemet, így nagyot sóhajtva folytatja. - Úgy beszéltük meg, hogy ma én készítem a vacsorát, és megkért, hogy annyit csináljak, hogy te is enni tudj belőle.
- Ó, értem - vonom meg a vállam.
Az egyik szék karfájára teszem a felsőmet, és a konyhapulthoz sétálok, hogy kivegyem a tányérokat és az evőeszközöket. Mikor mindent összeszedek, hirtelen fordulok meg, és egyenesen Szabiba ütközöm. A kések és a villák hangos csörömpöléssel zötykölődnek össze, aminek hallatán a srác is reflexszerűen utána kap, s a tányérok helyett a kezemet fogja meg.
Hatalmas, meleg tenyerével lágyan simít végig az ujjaimon, bizsergést hagyva maga után. Amint találkozik a tekintetünk, szétnyílik az ajkam, és bármennyire is ott vannak a nyelvem hegyén a szavak, egy sem jön ki a torkomon. Még a kreol bőre sem fedi el a fekete karikákat a szeme alatt, de a fáradtság ellenére is mosolyra húzza a száját.
- Hagyd, majd én - mormogja az orra alatt, és lassan kiveszi a kezemből a tányérokat.
Zavartan fordulok ismét a szekrényhez, megkeresem a szalvétákat, amik közül gondosan összehajtogatok hármat. Igyekszem a végtelenségig elhúzni ezt a néhány másodpercet, de amint feltűnik, hogy ismét a konyhapultnál van dolga, gyorsan az asztalhoz lépek, hogy még véletlenül se érjek hozzá.
- Miért jöttél vissza az országba? - kérdezem meg hirtelen, még magamat is meglepve.
Egy pillanat erejéig felkapja a fejét, tekintetét mélyen az enyémbe fúrja, és az arcáról tökéletes érthetetlenség olvasok le. Mintha nem hinne a szemének és a fülének, amiért a tegnap esti szóváltásunk után képes vagyok normális hangnemben szólni hozzá. Igaz, még én sem hiszem el magamról, hogy én teszem meg felé az első lépést, holott néhány órával ezelőtt szentül megfogadtam, hogy megpróbálom minél inkább elkerülni őt. Nos, ennyire sikerült.
- Ezek szerint tudod, hogy a táncművészetin végeztem - állapítja meg, mihelyst újra a konyhapult felé fordul, és biztos vagyok abban, hogy mosolyog az orra alatt.
- Ezek szerint tudom - ismételem meg a saját szavait, és  az arcom egyre inkább kezd hasonlítani a pipacséhoz.
- Elsősorban tanulni mentem ki Nyíregyházára, egyáltalán nem akartam ott letelepedni  - kezd hozzá még mindig háttal nekem. Nem bánom, hogy nem fordul meg, legalább nem látja, mennyire zavarban vagyok. - Miután befejeztem a gimit, főiskolára mentem, aztán különböző továbbképzésekre jártam, és elkezdtem tanítani is egy általános iskolában, de valamiért nem jött be a magyarországi élet.
- Tanítani? - kérdezek vissza teljesen elhűlten. - Te?
- Én - nyugtázza, amint felém fordul.
Gödröcskés mosolya van. Életemben nem láttam még ennél elégedettebb, bárgyúbb mosolyt, mint az övé. A hátánál megtámaszkodik a pultban, kicsit előre dől, és végig engem néz, keresi, kutatja a tekintetemet, de képtelen vagyok ismét a szemébe nézni. Ha megtenném, akkor elakadna a lélegzetem, megállna a tudományom, és egyből rájönne, hogy hatással van rám. Inkább a szalvétámmal szórakozom, és ügyet sem vetek arra, mennyire jól szórakozik rajtam.
- Miért, nem nézed ki belőlem? - tudakolja sokkal mélyebb hangon.
- Őszintén? Egyáltalán nem - húzom én is mosolyra az ajkam.
Most már erőt veszek magamon. Ha nem kezdek el harcolni ellene, akkor még inkább leírom magam a szemében. Mély lélegzetet véve picit hátrahajtom a fejem, és a pillantásommal rabul ejtem őt.
- Pedig én vagyok a legjobb tánctanárbácsi az egész világon - kéri ki magának elvékonyított hangon néhány másodpercnyi szünet után, és a hatás kedvéért még csípőre is vágja a kezét. - Vagy legalábbis voltam - szólal meg aztán egy teljesen másabb hangnemben.
A szája is lekonyul, elkapja a fejét felőlem, és merően a falat bámulja, mintha valami hibát keresne a tökéletes festésen.
- Történt valami? - puhatolózom, de ahogy kiejtem az utolsó betűt, azonnal meg is bánom a merészségemet.
- Nem. Illetve... tudod, ez nem olyan, amivel büszkélkedik az ember - rántja meg a vállát, és egy kényszeredett mosollyal jutalmaz.
A lényem egy része firtatni akarja a témát, a nyelvemre kell harapnom, nehogy ismét kicsússzon egy újabb meggondolatlan kérdés. Abból kiindulva, hogy milyen hamar megváltozott a hangulata, nem egy olyan történet állhat a dolog mögött, amit fél perc alatt el tudna mesélni, vagy amivel ne szakítana fel magában egy olyan sebet, ami már azóta sikeresen begyógyult.
- Nem tudod, Isti hol tartja azt a lapátot, amivel könnyen ki tudom szedni a lasagne-t  a tepsiből? - töri meg a közénk beékelődő csendet.
Felpattanok a székről, és az államat dörzsölve fordulok meg a konyhában, hátha akkor beugrik az említett tárgy pontos helye. Kétkedve indulok meg a kamara felé, ami tulajdonképpen egy falba ékelt lyuk, kinyitom mindkét ajtaját, és alaposan végignézek a kínálaton. Isti nagyon jól főz, ebből a szempontból az édesanyjára üt. A kamarája úgy néz ki, mintha ő maga lenne Jamie Oliver: rengeteg edény, serpenyő, ilyen-olyan eszközök, amiknek még a létezésükről sem tudok. A felső polcon pillantom meg a keresett tárgyat, de a százhatvanöt centimmel kevésnek bizonyulok a levételéhez. Lábujjhegyre emelkedem, megtámasztom magam az ajtó kilincsében, hátha attól feljebb érek, de még csak meg sem közelítem, olyan bent és magasan van.
Hirtelen egy erős, határozott testet érzek meg a hátam mögött. Nem ér hozzám, de tudom, hogy csak egy picit kéne hátradőlnöm ahhoz, hogy az ölébe vessem magam. Érzem a leheletét a vállamnak csapódni, felborzolja a kibontott hajtincseimet, amik a nyakamra borulnak.
Neki csak egy egyszerű kézmozdulat levenni a lapátot, de ahelyett, hogy elhúzódna tőlem, inkább a kezembe nyomja, ami még mindig kinyújtva tartok. Amint elengedi az eszközt, visszahúzza a kezét, de még mindig nem távolodik el tőlem. Megremeg a gyomrom, és kiszárad a szám. Hangosan szívom be a levegőt, kihúzva magam lassan felé fordulok. Mélyen a szemébe nézek, megpróbálom kitalálni, miért csinálja azt, amit csinál, de nem tudok kiigazodni rajta.
Az egyik kezével a kamara ajtajába támaszkodik, a másikat lassan, centről centire emeli felém, mintha engedélyre várna, amit én akaratlanul is azzal adok meg, hogy egy szó nem jön ki a számon. Csak a sötétbarna szemét tudom nézni, az arca vonalát, és azokon a kérdéseken gondolkodom, amik közénk ékelődnek.
A tenyerébe fogja az arcom, hüvelykjével végigsimít a forradásnyomon. Ezt eddig senkinek sem engedtem meg, ő pedig pofátlanul, a megkérdezésem nélkül teszi meg, és én hagyom. Hagyom, és elképesztően jól esik, ahogy lassan végigsimít az alig három centiméteres folton. Fentről le, lentről fel, mintha egy jól betanult mozdulat lenne, pedig most csinálja először.
- Sokkal gyönyörűbb vagy így, hogy nem takarod el magad - mormogja rekedtes hangon.
Borzongás szalad végig a gerincemen az érintésétől. Még mindig a szemét nézem, épp úgy, ahogy ő is az enyémet. Nem kellenek szavak, így is tökéletesen megértjük egymást. Ez az első alkalom, amikor nem szégyenlem magam valaki előtt a torz arcom miatt. Nem akarok elbújni sem a smink, sem a hajam mögé. Hirtelen úgy érzem, mintha a régi Boglárka lennék, aki cserfesen, mosolygósan, szarkasztikusan néz szembe a világgal. Bár a mostani Boglárka is erősen szarkasztikus, az önbizalomhiánytól és a szégyentől viszont egyáltalán nem mosolyog és beszél annyit, mint előtte. Szabi közelében az új Boglárka szinte szóhoz sem jut a régi mellett. Szabi közelében elfelejtem az arcomat, a balesetet, a múltat, Lórit...
Lóri.
Elsápadva döbbenek rá, mit is művelek. Lehunyom a szemem, mély lélegzetet veszek, és amikor kifújom a levegőt, kifújok vele együtt minden érzelmet, ami ezalatt a néhány perc alatt gyűlt össze bennem Szabi jelenlétében. Boldogság, bizalom, önbizalom, vágy. Nekem ezekre nincs szükségem. Úgysem érdemlem meg őket.
- Pedig sokszor jobb eltakarni magam, minthogy szembenézzek a csúf valósággal - húzom fájdalmas mosolyra a számat.
- Nem tudom, mi az oka annak, hogy így... - kezdi, de szinte azonnal félbeszakítom.
- És nincs is hozzá semmi közöd - vágom oda erélyesebben.
Végre ismét belém száll a bátorság és a tagadás, újra úgy tudok hozzá viszonyulni, ahogy eddig is kellett volna. A tekintetemből kiölök - vagy inkább elbújtatok - minden vágyat és gyengédséget, megvetően, ellentmondást nem tűrően nézek rá.
- Tudod, mit? Egyezzünk meg valamiben - folytatom gyorsan, hogy ne tudjon az előbbi kijelentésemre reagálni. - Én sem bolygatom a te múltadat, te sem az enyémet. Azt hiszem, ez így fair - bólintok, csak hogy megerősítsem az állításomat, és a helyzet kedvéért még felé is nyújtom a kezem.
A hirtelen hangulatváltozásomtól egy picit hátrébb húzódott, már több van közöttünk, mint egy lélegzetvételnyi hely. Merőn, döbbenten pislog a kinyújtott jobbomra, mintha nem értené, miért tartom ott árván a kezemet, de aztán a fejét ingatva nyújtja felém a sajátját, ezzel is beleegyezve az ajánlatomba.
- Ne hidd, hogy annyiban hagyom a dolgot - bizonygatja, és tudom, hogy igazat mond.
- Majd meglátjuk.
- Azt a kurva! - hallunk meg hirtelen egy elképedt hangot a bejárat felől. - Ti ketten egy szobában, ilyen közel, és még minden sértetlen. Szerintem eljött a világvége.
Mire Isti befejezi a mondatot, már teljesen elhúzódik tőlem. Egy pillanat erejéig hiányzik a közelsége, de megemberelem magam, és nem mutatom ki az érzéseimet iránta.
- Ha így lenne vége a világnak, inkább kiugranék az ablakon - mormogom az orrom alatt, és szemmel láthatóan hatalmas kerülőt téve megyek el Szabi mellett, aki még mindig elhűlve pislog rám.
- És visszatért a mi csodálatos, morgós Boglárkánk. Úgy hiányoztál már, drágám, hogy azt el sem hiszed - hajol hozzám Isti, és egy hangos puszit cuppant az arcomra, időm sincs elhúzódni tőle.
Az orrom alatt motyogva ülök le a helyemre, és várom, hogy a két srác is a példámat kövesse. Isti kezet fog Szabival, és a kamarához sétál, ahonnan három üveg Csíki sörrel tér vissza.
- A legfinomabb kajához a legjobb sör jár - jegyzi meg bazsalyogva, és jól betanult mozdulattal a pár másodperc alatt felbontja mind a három üveget.
Fintorogva veszem el tőle a sajátomat, és amikor koccintok velük, direkt nem nézek egyikre sem. Csakis a zöld üvegek találkozásának hangjára összpontosítok, aztán nagyot kortyolok az italomból. Már várom, hogy Isti benyögje a szokásos ha nem nézel a szemembe, három évig nem dugunk dumáját, de ez most valamiért elmarad. Helyette feltűnően engem néz, és amikor elkapom a tekintetét, a viselkedésétől eltérően nem jön zavarba.
Tudom, hogy észrevette rajtam az előjeleket, és fél itthon hagyni magamban. Azt is tudom, hogy Szabira akar bízni, pedig tisztában van azzal, mennyire nem szimpatizálok vele. Tudom, hogy nincs más választása, és legszívesebben itt maradna velem, de nem teheti. Mindez tökéletesen kiolvasható a szeméből, és elképesztően hálás vagyok neki azért, amiért nem mondja ki hangosan. Nem csak azért, mert akkor Szabi is hallana a gyengeségemről, hanem mert én sem akarom, hogy ismét elmondják, mennyire szerencsétlen vagyok ebben az időszakban. Elég lesz megtapasztalnom két nap múlva, nem kell emlékeztető hozzá.
A másik srác szakítja félbe néma beszédünket azzal, hogy mindkettőnknek tesz a tányérjába egy jó nagy adag lasagne-t. Meglepődve pillantok a tányéromra, s megfordul a fejemben a gondolat, hogy ennyit talán azért mégsem tudok megenni belőle.
Hosszú, óráknak tűnő percekig várok arra, hogy egy kicsit meghűljön, és addig hallgatom, ahogy Isti véget nem érő magyarázatba kezd az egyetemi óráiról Szabinak. Megállás nélkül beszél és beszél, és eleinte még figyelek is rá, mert ismerem a szóban forgó tanárt, de aztán megunom. Megtámasztom az állam a kezemben, és elnézek a válla fölött, mintha valami érdekeset vennék észre azon a helyen, és belemélyedek a gondolataimba. Hirtelen elképesztően fáradtnak és kimerültnek érzem magam, mintha a szemhéjamon több mázsás súlyok lennének, amik nem hagyják, hogy huzamosabb ideig nyitva tartsam a szemem.
Bármennyire nem akarom, vészesen közeleg az a bizonyos nap. Hiába szervezem úgy a napjaimat, hogy sok dolgom legyen, az idő ugyanúgy telik, és már alig van 28 órám arra, hogy felkészüljek a legrosszabbra. Beleremeg a gyomrom és a szívem is, ha arra gondolok, hogy már három év telt el azóta, hogy beültünk abba az átkozott autóba, és elindultunk Várad felé. Az évfordulónkat akartuk megünnepelni, és azon a környéken, ahol a gyermekkoromat töltöttem, rengeteg termálfürdő van, aranyos, két személyes faházakkal, ahol szuperül eltölthettük volna pár napot. Volna.
- Nem ízlik?
A kérdés szinte azonnal kirángat a mélységből, megrázkódom, és végigszalad a hátamon a hideg. Összeszorítom és megdörzsölöm a szemem, hátha attól több élet lesz bennem, de ezzel a mozdulattal semmire sem megyek. Végignézek a két srácon, akik csendben, félve várják, hogy végre megszólaljak.
- Még... nem kóstoltam meg - nyögöm elhaltan.
Amint sikerül levágni egy darabkát a gőzölgő ételből, azonnal a számhoz emelem, és amint megérzem az ízét, mintha belém szállna az élet. Lehunyt szemmel rágom meg a falatot, és amikor lenyelem, elégedett sóhaj szakad fel a torkomból.
Életemben nem ettem ilyen jót.
Döbbenten pislogok a szakácsra, aki árgus szemmel várja a reakciómat.
- Ezt biztos nem te csináltad - szólalok meg, és örülök, hogy most végre nem olyan tompa a hangom, mint néhány pillanattal ezelőtt.
- Olyan jó? - vonja fel a szemöldökét, és az arcán ismét megjelenik az a gödröcskés mosoly, amitől az előbb is összeugrott a gyomrom.
- Túl jó - sóhajtom ismét. - Ilyen jót még a Tortelliben sem ettem, pedig ők aztán nagyon tudnak.
- Ennek igazán örülök - mondja elégedetten, végig engem nézve.
Egy pillanat erejéig találkozik a tekintetünk, és különös csillogást vélek felfedezni a szemében. Ismét olyan érzések kerítenek hatalmába, mint fél órával ezelőtt, a kamra előtt, amikor ott állt előttem, és az arcomat fogta. Kivörösödöm a gondolattól, és muszáj lehajtanom a fejem, nehogy észrevegye a zavaromat.
Amint befejezem az evést, a falon lógó órára pillantok, ami már lassan tíz órát mutat. Halkan morgolódva pattanok fel az asztal mellől, betolom a széket, és a tányéromat a konyhapultra teszem.
- Sietnem kell, ha még el akarom érni a buszt - magyarázom hirtelen rohanásomat.
- Már csak a 25N-t éred el, nem? - pillant rám Isti.
- De, azt is terveztem alapból - sóhajtom.
- Pakolok neked egy dobozba kaját, ameddig elkészülsz - áll fel a helyéről Szabi is.
Hálás pillantásokat küldök felé. Ez az első olyan lépése, ami a kedvemre való.
- De ne sokat, kérlek. Holnap rövid napom lesz, estére főzni fogok, és csak rám maradna - mosolygok rá kelletlenül.
Bólintással felel, és a kamra felé sétál, hogy kivegyen onnan egy lezárható dobozt, amibe az ételt rakhatja.
A folyosó felé sétálok, a nyakam köré tekerem a sálam, és a kabátomnál tartok, amikor megjelenik mellettem Isti.
- Kérlek, ne haragudj rám.
- Honnan veszed, hogy haragszom? - ráncolom össze a szemöldökömet, és mélyen a szemébe nézek, hátha akkor elhitetem vele, hogy tényleg nincs bajom vele. Pedig...
- Tudom - somolyog.
Átszeli a köztünk lévő néhány lépés távolságot, és a kezébe veszi az arcomat. Érdekes módon most nem érzek csomót a gyomromban, sem égető vágyat arra, hogy sutba dobva az elveimet elkezdjek újra igazán élni. Most csak... törődést érzek. Törődést és szánalmat.
- Tudom, hogy erős vagy - kezd hozzá csendesen -, és képes vagy legyőzni azt a mocskos démont, aki eddig mindig elhatalmasodott rajtad. Ügyes vagy te, nem lesz gond. Csak arra kérlek, hogy semmiképp se igyál bort, ne szerezz sehonnan drogot, mert istenemre mondom, gyalog jövök el Brassóból, hogy jó alaposan seggbe rúgjalak - nevet, de tudom, hogy komolyan gondolja. - Nehéz lesz megállni, de van már annyi önuralmad, hogy kontrolláld a vágyaidat.
- Nem lesz gond - mosolygok rá én is, pedig tudom, hogy nem így lesz.
- Nem lesz gond - ismételi meg, és egy puszit nyom a homlokomra.
Nagyot sóhajtva távolodik el tőlem, zsebre vágja a kezét, és figyeli, ahogy gondosan begombolom a térdig érő szövegkabátom gombjait. Amikor megjelenik mögötte Szabi, tesz egy lépést hátra, hagyja, hogy a srác elé furakodjon, és megálljon előttem.
- Tessék - nyújtja a kezembe a kis dobozt.
- Köszönöm - suttogom úgy, hogy csak ő hallja.
Úgy fordítok hátat neki, hogy közben nem nézek rá, így a tekintetét sem látom. Nem tudom, mit gondolhat most rólam, vagy hogy hallott-e valamit a beszélgetésünkből. Egészen biztos vagyok abban, hogy hallgatózott, de a hangján nem tűnik fel, hogy megváltozott volna a hangulata a friss információktól.
- Aludjatok jól, srácok! - köszönök el tőlük, és amikor becsukódik mögöttem az ajtó, fellélegzem.
Túl sok ez mára. Túl sok ez így, hogy nyakamon az évforduló. A zavaros érzésektől elfelejtek gondolkodni, és annak mindig rossz vége szokott lenni, amit most valami miatt nem akarok.

2020. február 2., vasárnap

ötödik rész | Bogi 02. 28.

Egy kis hangolódó. 
Remélem, ez a rész is elnyeri a tetszéseteket. A következő fejezet már mindenki számára ismeretlen lesz, s reményeim szerint ti is meglepődtök majd. Én vigyorogva írtam meg minden szavát.💘
Kellemes olvasást, és ne felejtsétek el megírni a véleményeteket.

Egész nap a telefonomat bámulom, és Isti sms-ére vártam, de az egyetlen beérkező üzenet az Orange-tól származott, akik a legújabb akciójukról adtak értesítést. Isti nem jelentkezett, nem hívott, és nem láttam a folyosón, pedig ma két órája volt abban az épületben, ahol én is tartózkodtam.
16:56. Figyelem a telefonom záró képernyőjére beállított analóg órát, és a nagymánussal együtt számolom a másodperceket. Negyvenöt, negyvenhat, negyvenhét. Még három perc, és véget ér az utolsó órám is. Semmit sem jegyzeteltem, és ez nem vall rám. Mindig én vagyok az, aki a tanár összes szavát leírta, aki mindig tudta, mi kell majd a dolgozatokra. A lánynak, akinek csakis tízesei voltak, most fogalma sincs arról, hol van, és miért van épp ott, akkor, abban a teremben.
   16:58. Másra sem tudok gondolni, csak a tegnapi napra. Egymilliószor végigpörgettem már magamban a délelőttöt, a délutánt, az estét, mindent, amiből rájöhettem volna, melyik volt az a pillanat, amikor elcsesztem, amikor végérvényesen lelepleztem magam egy olyan ember előtt, aki elől menekülnöm és rejtőzködnöm kellett volna. Bármennyire is ártatlannak tűnik, képes a feje tetejére állítani a világomat, amit három év alatt sikerült gondosan újraépítenem.
   16:59. Talán akkor jöhetett rá, ki vagyok, amikor megkérdeztem, hogy mit keres Isti fürdőszobájában. Talán. De eszembe jut a tekintete, és az, ahogy végigmért, így azonnal elvetem ezt a gondolatot. Nem, ő már azelőtt tudta, ki vagyok, még mielőtt kinyitottam volna a számat.
A mellettem ülő lány pakolása szakítja meg a gondolatmenetemet. Amint felfogom, hogy vége van az utolsó órámnak, mindent bedobok a táskába, és úgy szaladok ki a teremből, ahogy csak tudok. Hirtelen kellemetlenül érzem magam, a szívem összeszorul, alig kapok levegőt. Mintha egy láthatatlan kéz fojtogatná a torkomat. Kilépve a terem ajtaján, hatalmas embertengerrel találom szembe magamat, amitől szinte nem is látszanak a folyosón elhelyezkedő szekrények. Ennyire rosszul még sosem éreztem magam emberek között, a gyomromban kavargó idegesség úgy gyötör, mint ahogy csak a másnaposság szokott.
   Csípős hideg szél csapja meg az arcom, amikor végre kilépek a hatalmas ajtón. Csak a sétányhoz érve lassítom le a lépéseimet, egészen addig visz magával a tömeg, nem hagyja, hogy az átlag tempónál lezserebben haladjak. Amint a légzésem csillapodik, és a szívem sem kalapál már olyan hevesen, előhalászom a táskámból a fekete kesztyűmet, ám még mielőtt felvenném, megnézem a telefonomon az időt. Alig múlt két perccel öt óra, 
   Bevásárlás – ugrik be hirtelen a gondolat, és máris tudom, mivel fogom tölteni az időmet.
   Az egyetemmel szemben van egy Profi, általában innen vásároltam be magamnak a hétvégére. Megállok az átjárónál, ahol akkora a tömeg, mintha legalább pénzt osztogatnának a másik oldalon. Amikor zöldre vált a lámpa, úgy indulnak meg az emberek, mint a tehéncsorda.
   Ábrándos állapotomat inkább a közeledő évfordulóra fogom, mintsem az új srác megjelenésére. Ezzel hitegetem magam, de kénytelen vagyok bevallani, hogy ez az életem egyik legnagyobb hazugsága.
   A boltban alig vannak, szerencsére a hatalmas tömeg az alig húsz méterre lévő buszmegálló felé igyekezett, így nem kell kiálljam a hosszú sorokat a kasszánál.
   Kedvtelenül sétálok végig a polcok között, átnézek a legtöbb élelmiszeren, automatikusan rakom a kosaramba a szükséges dolgokat. Képzeletben már a lakásomban vagyok, az ágyamon fekszem, ahova mindig el tudtam bújni a gondjaim és a külvilág elől. Pihenni akarok, átaludni az egész hétvégét, miközben mit sem törődök azzal, hogy az évfordulóval a bolond vénasszony jóslata is be fog következni. Próbálok nem hinni benne, szabályosan késztetem magam arra, hogy elhatárolódjak az igazságtól, de az mindig rádöbbentet a jelenlegi helyzetemre: baromira rettegem attól, hogy minden egyes kijelentése teljesülni fog, mert az első alkalommal is az összes kártya igazat mondott. Remény, váratlan öröm, állandóság, Cupido. Az ismerős mantra egyre hangosabban és hangosabban cseng a fülemben, nem is tudok másra gondolni, csak erre az öt szóra.
   Csupán az egyik kassza van nyitva, emiatt hárman állnak előttem, egy idős néni az unokájával és egy kapucnis, valószínűleg velem egyidős lány. Rossz szokásom az eladó lassúságán zsörtölődni, és olyankor fogom ki a kasszabon cserélést, amikor épp nagyon sietek. Naná, hogy ez most sem történik másképp. Idegesen topogok, folyamatosan a telefonom kijelzőjén lévő órát bámulom, vagy épp olyan szemekkel nézek a csajra, hogy ha az feltekintene a munkájából, tuti szörnyethalna ijedtében.
   Az előttem lévőnek megcsörren a mobilja, ami önmagában nem is lenne említésre méltó, ha nem egy ismerős Parno Graszt dallam szólalna meg.
   A szívem akkorát dobban, hogy attól tartok, ki fog ugrani a helyéről. Két részem kezd el veszekedni egymással: az egyik azért rimánkodik, hogy a kapucnis csaj azonnal felvegye a telefont, a másik pedig azt akarja, hogy ez az ismerős, agyonhallgatott nóta végigmenjen.

Sokszor hallott régi történet,
Apám szava csendesebben száll,
Nézz rám a kályha melegében,
A kávé is lassan kihűl már.

   Épp akkor, amikor belejövök a dal dúdolásába, a lány kiveszi a telefont a zsebéből, és miután elhúzza az ujját a képernyőn, a füléhez emeli a készüléket, és beszélni kezd. A második villámcsapás ekkor hasít belém. Meg is feledkezem arról, hogy a lábam automatikusan dobolni kezdte az ütemet, vagy hogy fejben énekeltem, de az is kevesen múlott, hogy a számat kinyitva hangosan mondjam a szöveget. Ezek a lényeges érzések eltörpülnek amellett, amit akkor érzek, amikor meghallom a lány hangját. Azonnal tudom, hogy ő az, nem kell megforduljon ahhoz, hogy megbizonyosodjak róla.
   Csak akkor veszem észre, hogy miközben kivette a telefont a zsebéből, kiesett az öngyújtója is. A késztetés úgy tör rám, mint egy hosszú nap után a fáradtság és az álmosság: két pillanat alatt lehajolok és megragadom a gyújtót. Nem veszi észre ezt a mozdulatomat sem, teljesen el van foglalva a beszélgetőpartnerével.
   Csak akkor tudatosul bennem igazán, mit is fogok a kezemben, amikor felrémlik előttem Heidi alakja és személyisége. A régi Heidi soha a büdös életben nem vett volna a kezébe cigit, még akkor sem, ha az élete múlt volna rajta. Megforgatom a kezemben a kis átlátszóm félig üres szerkezetet, így ahogy össze-vissza mozgatom, lötyög benne az öngyújtógáz.
   Az idős nő a pénztárcájával babrál, Heidi pedig bontja a vonalat, és  idegesen a zsebébe süllyeszti a telefonját. Nem veszi észre, hogy hiányzik valami onnan, így egy nagy levegőt véve teszek egy lépést előre, és anélkül, hogy vázolnám magamban a lehetséges eshetőségeket a beszélgetésünkről, megbököm a vállát, és várom, hogy felém forduljon.
   Nem tudom, melyikünk lepődik meg jobban: ő, mert majdnem három év elteltével ismét ott állok előtte, vagy én, amiért olyan állapotban látom őt. A haja kócos, a szőke tincsek megfakultak, látszik, hogy nem ápolta őket rendesen, pedig évekkel ezelőtt az volt a mindene.
   –  Ez... ez a tied – nyújtom felé a gyújtót, és próbálok arra törekedni, hogy a hangom ne remegjen annyira, mint a kezem.
   Az ujjaim között pihenő tárgyat néz, és eleinte nem érti, miért nyújtom felé, de aztán gyorsan végigtapogatja az összes zsebét, és amikor rájön, hogy hiányzik valami, kétkedve ugyan, de a gyújtója után nyúl. Közben még véletlenül sem ér össze a tenyerünk, és feltűnik, hogy gyorsan elkapja a kezét, épphogy megfogja a kékes árnyalatú, téglalap alakú eszközt.
   Ő jön a sorban, így hátat fordít nekem. Ledobja a hátáról a táskát, kiveszi belőle a pénztárcáját, és ahogy a kasszás nő lehúzza a tárgyakat a gépen, ő abban a sorrendben dobálja bele a megvásárolt dolgokat a füzetei mellé. Kapkodva mozog, és tudom, hogy ez csakis miattam lehet. Igyekszik minél hamarabb eltűnni onnan, hogy a lehető legtávolabb legyen tőlem. Eleinte arra gondolok, hogy az arcom miatt menekül.
   A régi csoportból mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot a baleset után, mert nem akartam egyedül, Lóri nélkül folytatni a táncot. Egyszerűen képtelen voltam szembenézni velük, mert eszembe juttatták a siralmas helyzetemet, vagy a testem állapotát, de legfőképp azt, hogy Lóri már nincs velem. Sem akkor, sem most nem tudom eldönteni, melyik a rosszabb.
   Heidi sietősen a hátára veszi a táskáját, ám még mielőtt teljesen elfordulna, felém néz, egyenesen a szemembe. Ugyan csak egy pillanatig találkozik a pillantásunk, mégis annyi érzést és üzenetet küld felém, amivel ott, abban a pillanatban hirtelen nem tudok mit kezdeni. A tekintetéből fájdalom tükröződik, és ezen a kinézete csak ront.  Lerí róla, hogy problémái vannak, és a régi Boglárka legszívesebben utána rohant volna, hogy segítsen rajta, de a mostani visszahúzódó, tehetetlen énemnek erősebb visszatartó ereje van, mint amire számítok. Fogalmam sincs, hogyan kellene segítenem neki vagy rajta, és ettől még rosszabbul éreztem magamat, mint azelőtt.

 ✘✘✘

   Amint hazaérek, hálát adok a fűtött lakásért, mert kint rettenetesen lehűlt a levegő. A mínusz fokoknak hála teljesen átfagytam, és a hazafelé tartó úton csak azon kattogott az agyam, mennyire jó lesz majd a biztonságot nyújtó lakásomban felmelegedni is. Gyűlölöm ezt a dermesztő, latyakos időszakot, amikor akkor is átázik a cipőm, amikor alig van hó. Ezen még az sem segít, hogy az anyagot vízállónak titulálták.
   Kipakolom a táskámból a bevásárolt cuccokat, de az asztalon hagyom a makarónit és a telemeát, és odateszem egy kisebb fazékban vizet főni. Rutinos mozdulatok ezek, az utóbbi időben rengeteg sajtos makarónit ettem, mert azt könnyen és hamar elkészítettem, ráadásul még  jól is laktam tőle. 
   Észre sem veszem, hogy kavargatás közben elkezdek táncolni. Eleinte csak a fejemet lóbálom jobbra-balra, előre-hátra, aztán a lábam és a csípőm is betársul, de fogalmam sincs, hogy a mozdulatsor előtt vagy közben kezdek el énekelni.
   –  Már nem szédülök a fényben, a poharam félig tele van, nem a szesztől leszek részeg...
   Ám az utolsó sort nem csak magamban énekelem, betársul mellém egy ismerős, rekedtes, férfias hang, aminek hallatán kiesik a kezemből a fehér fedő, amit a makarónira akarok tenni.
   –  ...annyi legyen, amennyi most van.
   Nem merek megfordulni, egyszerűen képtelen vagyok a szemébe nézni, pedig pontosan tudom, milyen fejet vághat. Elképedő, döbbent, meglepett. 
   Megtámaszkodom a pultban, összeszorítom a szememet, és másodpercekig nem engedem ki a levegőt. Várom a folytatást, azt, hogy kérdőre vonjon, megkérdezze, mi a fene ütött belém. Az elmúlt három évben egyetlen egy énekhang sem hagyta el a számat, az előbb pedig három sort énekeltem el egy ismert dal szövegéből, és ha nem szakít félbe, ki tudja, talán a végéig is eljutok. 
Megremeg a gyomrom, amikor eljut a tudatomig ez a gondolat. A különösen bizsergető érzés elkezdi az uralma alá vonni a testemet, és ettől legszívesebben kiszaladnék a világból, oda, ahol senki sem talál meg, ahova Szabinak tilos a belépés. Szabi.
   Eszembe jut az egész napi figyelmetlenségemnek oka, és ettől máris megemberelem magam. A zavartság nem tér vissza, helyette a józan eszem irányít, és nem hagyom, hogy ismét a kérdések és a feltételezések lepjék el a fejemet.
   - Ülj le, mindjárt kész a vacsora – szólok oda a hátamnál álló, valószínűleg még mindig a döbbenet hatása alatt álló srácnak.
   Leszűröm a tésztáról a vizet, és beleteszem egy mélyebb tálba. Az utóbbi időben rendszeresen két emberre főzök, mert Isti rákapott a kosztomra, és inkább készítettem egyszerre többet, mintsem kétszer keveset, ezzel megelőztem a második főzés alatti káromkodást és Isti ócsárolását is.
   Szótlanul sétál oda a szekrényhez, kivesz két tányért, aztán a fiókból is előkotor két villát, addig én összekeverem a túrót a makarónival. Mire ő is kész, én is az asztalra teszem a gőzölgő ételt.
   Egyszer sem töri meg a csendet, én pedig nem voltam hajlandó magyarázatot adni a tetteimre. Először nekem kellene rájönnöm, hogy mégis mi miatt kezdtem el énekelni csak úgy, minden előzmény nélkül, és csak utána oszthatom meg vele. Ameddig én sem tudom, addig ő se reménykedjen feleletben.
   Csak akkor szólal meg, miután elveszi előlem az üres tányért, és az övével együtt a ghivettába teszi.
   - Nem leszek itthon a hétvégén.
   A kijelentése hallatán kikerekedik a szemem, és egy pillanatig elfelejtek lélegezni. A kezem fokozatosan kezd el remegni, az egyik pillanatban még nagyobbakat, a másikban viszont már olyan erősen, hogy muszáj a combom közé szorítanom, hogy Isti ne vegye észre, mennyire megviselt ez a pár szó. Egy világ omlik össze bennem, és fogalmam sincs, honnan szedhetem össze a darabkáimat. Eddig ő tartotta bennem a lelket az évforduló előtt és alatt. Ha nem rohant volna utánam tavaly, a sürgősségire kerültem volna túladagolásban.
   - M... mi az, hogy nem leszel itthon? – teszem fel a kérdést remegve, de azonnal megbánom.
   Valahogy nem akarok választ kapni rá. Talán jobb, ha nem is tudom, hova készül ahelyett, hogy mellettem lenne abban a nehéz időszakban. Hát semmit sem jelent neki, hogy szükségem van rá ahhoz, hogy józanul és tisztán vészeljem át azt a nyomorult huszonnégy órát?
   - Brassóba kell mennem egy versenyre – fújja ki a benntartott levegőt. Idegesen és bűnbánóan fordul felém, de nem hat meg az arca. Ebben a pillanatban annyira gyűlölöm őt, mint soha senki mást. – Sajnálom, Bogi! Most szóltak, hogy áttették a dátumot, és már mindent leadtam a jelentkezéshez, nincs rá esély, hogy kihagyjam ezt a lehetőséget.
   Leáll a kezem remegése, a levegőt is normálisan veszem már. Látszólag lenyugodom, de belül tombolok. Támogatnom kellene őt ebben, gratulálni, kisegíteni, mert tudom, hogy egy nívós eseményről van szó, amire hónapokig készült, mégsem tudok osztozni az örömében. Nem tudok neki tiszta szívből sok sikert kívánni.
   - Semmi baj, Isti – nyelek nagyot. – Megoldom. Nem lesz semmi baj.
   - Sajnálom, hogy nem lehetek veled itt, tudom, hogy szükséged lenne rám, de... – nem hagyom, hogy befejezze, valószínűleg a mondat végétől sírva fakadnék.
   - Isti, nyugodj meg! – állok fel a székről, és immár felé fordulva, szemtől-szembe állunk egymással. – Tényleg megoldom, nem lesz semmi baj!
   - Biztos? – vonja fel a szemöldökét. – Az előbb te... te énekeltél.
   Tudtam, hogy megemlíti! Lehunyom a szemem, kifújom a levegőt, ám még mielőtt bármit is felhozhatnék a mentségemre, folytatja.
   - Tudom, hogy még mindig fáj neked, Bogi, és hogy ez a seb soha a büdös életben nem fog begyógyulni a szíveden, és valószínűleg az enyémen sem. Tudom, hogy a szombat kegyetlen lesz számodra, és megpróbálsz majd valamilyen úton-módon elmenekülni az érzéseid elől, és nem csak azért, mert évekkel ezelőtt ezen a napon halt meg a bátyám, hanem mert pont három évvel ezelőtt. És most ne gyere nekem azzal – emeli fel a mutatóujját, ezzel is belém fojtva a szót, ami kikívánkozna, ha nem folytatja olyan hevesen –, hogy te nem hiszel annak a vénasszonynak a varázslásában, mert tudom, hogy de. Ezt a beszélgetést lényegében tegnap már letisztáztuk.
   Bólintással jelzem, hogy igaza van, legalábbis ami a beszélgetést illeti.
   – Megoldom – ismételem magamat már fogalmam sincs, hányadszorra. Ez a szó a fejemben egy olyan mantrává kezd alakulni, amit sikerül olyan tettetett érzelmekkel kimondanom, amiket már én is elhiszek.
   – Remélem, nem úgy, ahogy tavaly – emlékeztet, és ettől egy olyan grimaszba rándul az arcom, amit már rég mutattam az emberek felé.
  – Most tényleg nem lesz semmi baj, Isti, higgy nekem!
   – Ha mégis közbejönne valami, nyugodtan hívd fel Szabit, ő otthon lesz.
   Alig mondta ki, máris puffogni kezdek, és inkább elsétálok a kamaráig. Az ajtó mellől elveszek egy flakon vizet, amiből töltök magamnak egy keveset.
   – Most mi a bajod vele? – kérdezi széttárt karokkal.
   – Nekem ugyan semmi – vonom meg a vállamat tettetett érdektelenséggel.
   – Igazán rendes srác, abszolút nem olyan, mint amilyennek képzeled – kel a védelmére, amit nem hagyhatok szó nélkül.
    –  Mégis milyennek képzelem?
   –  Arrogánsnak. Beképzeltnek. Mindentudónak.. Nagyképűnek – sorolja a tulajdonságokat, mindegyiket egyenként kiemelve. Ezek pontosan ráillenek arra a Szabira, akivel volt szerencsém néhányszor találkozni.
   –  Miért, nem ilyen? – vágom a szavába, miközben felvonom a szemöldökömet.
   –  Abszolút nem. És nem bánnád meg, ha megismernéd az igazi oldalát – vágja zsebre a kezét.
   –  Kösz, inkább kihagyom – vonom meg a vállam.
   –  Te tudod – közli hanyagul, és a hanglejtése is sokkal semlegesebbé válik. – Egész hétvégén otthon van, ha gondolod, menj át, és aludj a szobámban. Legalább meg lesz az érzésed, hogy nem vagy magadban.
   –  Ezt a lehetőséget is passzolom, köszi – vigyorgok rá gúnyosan.
   –  Bánni fogod, hogy így viselkedsz vele – ingatja meg a fejét rosszallóan.
   Erre jobbnak látom, ha nem válaszolok. Egész nap ezen a srácon kattogtam, megállás nélkül az járt a fejemben, vajon miképpen férkőzhetett be ilyen gyorsan mindkettőnk életébe, de főleg az enyémbe. Nem értem, honnan szerzett tudomást a velem kapcsolatos információiról, hisz abban szinte biztos voltam, hogy Isti nem árulta volna el neki minden mocskos kis titkomat.
   –  El sem fogod hinni, kivel futottam ma össze – jut hirtelen eszembe, amivel sikerül elterelnem a témát a szóban forgó srácról is. Végre!
   – Na, kivel? – fordul felém kíváncsian.
   – Heidivel – mondom ki a lány nevét, mire összevont szemöldökkel, döbbent arckifejezéssel pislog vissza rám.
   – Nem hiszem!
   – Pedig de.
   – Biztos nem!
   – Tudtad, hogy cigizik?
   Csend. Döbbent, megkövült, fájdalmas csend.
   – Hogy mit csinál? – emeli fel a hangját.
   – Szóval nem tudtad? – esik le az állam.
   – Az az igazság... – kezd bele, de aztán elakad, és csak pillanatokkal később, egy sokkal másabb hangnemben folytatja. – Az az igazság, hogy fél éve nem jár be próbára. Ami a legrosszabb, teljesen elzárkózott tőlünk, nem reagál a hívásainkra, és ha meglát minket, akkor menekül, vagy úgy tesz, mintha nem is ismerne minket.
   Nem válaszolok azonnal, helyette felelevenítem magamban a kisboltban történteket. Magam elé képzelem az alakját, a kinézetét, a viselkedését, és abban a pillanatban kitisztult előttem a kép.
   – Sejtem, miért lehet ez – kezdek bele, és ahogy megpillantom érdeklődő arckifejezését, azonnal folytatom. – Fogalmam sincs, mit tudsz róla, de, szerintem, rossz társaságba keveredett.
   – Az utolsó hónapokban baromi különösen viselkedett – húzza el a száját. – Késett a próbákról, volt, hogy el sem jött. Megbízhatatlanná vált.
   – Teljesen eltűnt az a pörgős, életvidám lány, aki egyszer a barátnőm volt – hajtom le a fejem.
   Elszomorodom ettől. Nem az aggasztott, hogy az ember egy bizonyos idő elteltével megváltozik, hisz nem maradhat ugyanaz, aki évekkel azelőtt volt, hanem az, hogy az a bizonyos ember a rossz irány felé kezdett el haladni. Hirtelen késztetést érzek arra, hogy beleavatkozzak az életébe, megállítsam őt a rossz úton, és a jó felé térítsem, de tudom, hogy nem tehetem. Nem az én dolgom. Három évvel ezelőtt teljesen kiléptem a tánccsoport életéből, és ezen nem akarok változtatni, függetlenül attól, hogy már Heidi sem a csapat tagja.
   – Valakinek beszélnie kéne vele – szólalok meg ismét.
   – Nem hallgat már ránk. Ha meglát, bevesz egy éles kanyart, és úgy eltűnik, mintha ott sem lett volna – sóhajt fel. – Reménytelen esetté vált.
   – Fogalmad sincs, mi történhetett vele, igaz? – pillantok rá, de ekkor már tisztában vagyok azzal, hogy a kérdésemre nem fogok konkrét választ kapni.
   – Ha tudtam volna, mire készül, megállítom – sóhajt fel elgyötörten.
   Isti és Heidi együtt nőtt fel, és ami még jobb, egy napon születtek, így a szülők is remek barátságot ápoltak. Évekig összejártak ünnepnapokon és vasárnaponként is, így a gyerekek hamar összebarátkoztak, és ezt a kapcsolatot felnőttkorukban sem szakították meg.  Ők voltak a filmekből ismert felnőtt korukra biztos összeházasodnak páros, akik sülve-főve együtt voltak, és sosem lehetett őket szétszakítani. Istinél természetes reakciónak számít, hogy aggódik Heidiért, és szinte biztos vagyok abban, hogy részben magát is hibáztatja azért, ami a lánnyal történik.
   – Ő akarta ezt, Isti – szólok hozzá egy kicsit lágyabban. – Nem vagy se az anyja, se az apja, hogy beleszólhass az életébe.
   – Nem, tényleg nem – sóhajt. – Szinte a bátyja voltam, és észre sem vettem, hogy valami problémája van. Azt hittem, szerelmi csalódás, vagy valami hasonló, ezért nem kérdeztem, mert tudtam, hogy nem szeret az ilyesmiről beszélni, még velem sem.
   Látom, mennyire gyötri ez az új információ, és fejben ócsárolni kezdem magamat, amiért meggondolatlanul elmondtam neki. Ugyan joga volt tudni, mégis, ezzel sikerült beindítanom Isti önmarcangoló énjét, amit ugyan csak ritkán lehetett látni. Pont ezért pokoli érzés, hogy sikerült kihoznom belőle.
   – Majd rendbe jön az élete, ne aggódj – lépek oda hozzá, és magamhoz ölelem.
   Utálom érintkezni az emberekkel, de Istihez már hozzászoktam, jól esik, hogy gondoskodik rólam. Ekkor rajtam a sor, hogy átöleljem, és éreztessem vele azt, hogy mellette vagyok, bármi történjék is. Lóri halálának évfordulója közeledtével mindketten sokkal érzékenyebbek vagyunk, és a hír most sokkal fájdalmasabban hat rá, mint kellene.
   Szorosan tart, érzem, hogy nem akar azonnal elengedni, és hogy mennyire szüksége van erre. Sosem sírt, mindig magához szorított addig, ameddig elmúlt a fojtogató érzés a torkából. Most is így történik. Ahogy eltávolodik tőlem, a keze közé fogja az arcomat, és egy puszit nyom a homlokomra. Szó nélkül a kabátjáért nyúl, egy utolsó, boldognak tűnő mosolyt villant felém, és a kijárat felé veszi az irányt, miközben a következőt dúdolgatja:
   – Ugyanazt a poros utat járom, a cipőmön már nincsen repedés...