2019. március 3., vasárnap

hetedik rész | Bogi 03. 03.

Sziasztok, drágák!
Tudom-tudom, hetek teltek el az utolsó rész óta, és ígérgetni azt tudok nagyon, most viszont be is váltottam az egyiket. Harmadik hónap harmadika... és épp olyan rész, amiben ez a dátum nagy szerepet látszik. Azt hiszem, ezzel a fejezettel felborítottam picit az egyensúlyt... és összezavartam a Dunát.
Ne felejtsétek el itt hagyni a véleményeteket.
Sok-sok ölelés,
Tina
____


Zakatoló szívemtől nem hallottam a zár kattanását, bár abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán bezártam-e az ajtót. Összekoccantak a térdeim lépcsőzés közben. Fogalmam sincs, hogyan jutottam le a harmadikról anélkül, hogy kibicsaklott volna a bokám. Ahogy kiléptem a blokk ajtaján, azonnal megcsapott a hideg szél, és ettől egy pillanatig úgy éreztem, mintha megnyugodtam volna, de időm sem volt beleélni magam ebbe a helyzetbe. A zavaros gondolatok ismét ellepték a fejemet.
A torkomat kötélként fojtogatta a sírás, és legszívesebben úgy ordítottam volna, ahogy csak tudok, de egy hang sem hagyta el a számat. Mintha mindet belém zárták volna. Volt valami, ami gátolta a beszédet. Valami, amiről biztosan tudtam, hogy csak az alkohol szakíthatja fel.
Ha normálisan gondolkodtam volna, akkor biztos nem abba a kocsmába megyek, ahol mindenki ismert, de abban az állapotban nem tudtam parancsolni magamnak. A lábam már annyira hozzászokott ahhoz az úthoz, hogy automatikusan oda vitt, meg sem várta az agyam parancsát.
Berögzült mozdulat volt, ahogy lenyomtam a kilincset. Észrevétlenül szeltem át az ajtó és a pult közötti távolságot, és bár majdnem minden asztal tele volt, senki sem figyelt fel az érkezésemre. Épp úgy, ahogy máskor sem.
A pultost Áronnak hívták, és még sosem látott maszk nélkül. Feszült mosollyal közeledett felém, szinte lerítt róla, hogy már azelőtt kialakult a véleménye rólam, hogy beszédbe elegyedtünk volna. A fekete ruhám, a zilált, kócos hajam, a sírástól és a kialvatlanságtól felpuffadt arcom nem nyújthatott kellemes látványt, és erre rátett egy lapáttal az is, hogy meg sem vártam, hogy megszólítson, rekedtes hangon közöltem vele, hogy kérek egy deci Jagert. Nem szívesen szolgált ki, és ennek jelét is adta: annyira durván lökte felém az italt, hogy majdnem kilöttyent a pultra.
Ahogy a kezembe fogtam a poharat, elöntött a félelem, és néhány pillanat erejéig gondolkodóba estem. Eszembe jutott a tavalyi eset, amikor Istinek ápolnia kellett a hatalmas alkoholtúrám után, és az is, amikor csak egy hajszál választott el az öngyilkosságtól. Eszembe jutott minden egyes meggondolatlan cselekedetem, amit ezen a napon tettem. Utoljára a baleset képe villant be; ismét ott ültem a kocsiban, szinte érzem a kezemen Lóri érdes, a legényestől kisebesedett tenyerét az enyémen, magam előtt láttam az utolsó felém intézett mosolyát is, és egy pillanatra még a csókja ízét is felelevenítettem magamban.
Nagyokat kortyolva fogadtam magamba a maró italt, ami egyszerre égette és bizsergette a torkomat. Az alkohollal együtt a képek is eltűntek, de a poharam ismét megtelt, és önfeledten menekültem a bódulat felé. A negyedik pohár után már nem tudtam, miért ittam, és már azzal sem voltam nagyon tisztában, hogy pontosan mit is iszok.
Valaki hátulról nekem jött, és a lökéstől lejjebb csúsztam a széken. A hirtelen mozdulattól fájdalom nyilallt a fejembe, elkapott a szédülés és a hányinger. Az összes bátran megivott Jager egyszerre akarta elhagyni a testemet. Teljesen leszálltam a székről, de addig megtartottam magamat, ameddig úgy éreztem, valamelyest szilárdan állok a padlón. Ismertem a mosdó felé vezető utat, józanon még becsukott szemmel is eltaláltam volna oda, de most óráknak tűnt az a néhány pillanat, ameddig eljutottam a kívánt helyiséghez.
A lábam felmondta a szolgálatot, összeestem a vécécsésze mellett, és hagytam, hogy minden csepp abból a drága italból kijöjjön belőlem. Örvénylett velem a fülke, a kocsmából beáradó moraj egyre erősebb és erősebb lett, zúgott tőle a fülem. Aztán valahogy megváltozott körülöttem a világ, már nem a tiszta, szürke mosdóban voltam, hanem egy barna kárpitos, puccos Audiban, és úgy szorítottam a barátom kezét, mintha az életem múlt volna rajta. Tulajdonképpen azon is múlt. Az örvénylés és a szédülés megmaradt, de nemcsak én, hanem a kocsi is pördült, velünk együtt Lóri is. A kocsma zaja helyett a kiáltásunktól csengett a fülem, és a kezemet nem a saját hányásom, hanem vér borította.
Sírtam, zokogtam, ordítottam, és átkoztam Istent, amiért ismét hagyta, hogy Lóri meghaljon. Ez a harmadik alkalom, hogy újfent nem segített rajta. Cserbenhagyott engem is és a barátomat is. Ott ültem a kocsiban, karcolás és vérző seb nélkül, és néztem a halott fiút, aki egészen addig az életemet jelentette.
Az egész testem rázkódni kezdett, és egy hang a nevemet kiabálta. Nem akartam felébredni, vissza akartam menni arra a pontra, amikor még Lóri élt és mosolygott, amikor olyan hevesen csókolt, mint senki más, amikor ő volt számomra a világmindenség. Ugyanaz a boldog lány akartam lenni, aki szeretett, és szeretve volt, aki imádta az életét, aki táncolt, zenélt és állandóan mosolygott.
Nedvességet éreztem, és egy pillanatig azt hittem, a tengerben vagyok, de ahhoz túl kevés volt a víz. Néhány gyors pislogás után eltűnt a kép, és vele együtt minden reményem. Ott találtam magam a kocsma hideg kövén, a karjaim között a vécécsészével, mellettem egy ideges férfival, aki vizet locsolt rám, és a fejemben az emlékeimmel, amik örökké csak emlékek maradnak.
– Gyerünk már, Bogi, ébredj fel! – mordult rám az illető, aztán óvatosan pofozgatni kezdett.
Az apró, mégis jól irányzott ütésektől az az érzésem támadt, mintha az agyam ide-oda pattogna, mint a biliárdgolyó az asztalon. Nehezemre esett sokat pislogni, de kénytelen voltam újra és újra elvégezni ezt a bonyolult folyamatot, ha meg akartam tudni, ki sietett a segítségemre. Folyamatosan a nevemet motyogta, és arra kért, hogy térjek már magamhoz, de túl jó érzés volt abban a kábulatban lenni. Nem akartam az egyre csak ismerősebbé váló hangra hallgatni. Egyáltalán nem gyötört már a bűntudat, csak arra törekedtem, hogy minél távolabb és távolabb legyek saját magamtól és ettől a borzalmas világtól, amiben Lóri már nem létezik.
Egyik pillanatról a másikra megjelent előttem Lóri alakja. Ismét meghagyta a borostáját, pedig nagyon jól tudta, hogy nem szerettem, ha három-négy napnál tovább nem borotválkozik. Azok közé a fiúk közé tartozott, akiknek nem egyenletesen és sűrűn, hanem ritkán és vékony szálúan nőtt a szakálla. Bocsánatkérő mosolyra húzta az ajkát, és ettől elpárolgott minden haragom. Alig tíz méter lehetett közöttünk, és amikor kitárta felém a karját, elkezdtem rohanni felé. Bármenyire is futottam, ugyanakkora maradt a távolság. Bármennyire is akartam őt, egyre távolabbra és távolabbra került tőlem. Nyújtottam felé a kezemet, abban reménykedtem, hogy utánam kap, és nem hagyja, hogy végleg eltávolodjak tőle, de nem tette. Helyette zsebre vágta, és csak mosolygott. Egyszerre boldogan és szomorúan.
– Tovább kell lépned, Bogi. Itt az ideje, hogy végleg elengedj!
A kérése felért egy arculcsapással. Megtorpantam, már nem futottam felé, csak néztem őt bambán, és próbáltam rájönni arra, hogy mégis mi a fenéért kér tőlem ilyen marhaságot.
– Bogi, az Isten verje meg, ne csináld ezt velem! – kérlelt, és kellett egy pillanat, hogy felfogjam, hogy ez nem az ő hangja.
– Szabi?
Ismét elhomályosult a látképem, eltűnt Lóri határozott, kedves alakja, és átvette a helyét Szabi kétségbeesett arca. Sokat kell pislognom ahhoz, hogy kitisztuljon a kép, és hamar rájöttem, hogy mindvégig ő volt előttem, ő pofozott és ő szólongatott szüntelenül.
– Na, hála a jó Istennek! – kiáltott fel megkönnyebbülten, és a háta mögé nyúlva felvett egy flakon vizet, amit aztán az arcomhoz nyomott. – Tessék! Igyál belőle.
Kelletlenül fogadtam el, és nem voltam biztos abban, hogy a gyomrom be tud még fogadni valami folyadékot. Szinte hallottam, ahogy a hideg víz eléri a gyomromat, egyszerre kavarta fel és nyugtatta meg a bensőmet.
– Fel tudsz állni? – tette fel néhány perc csend után a kérdést.
Egy hang sem hagyta el a torkomat. A víz némiképp helyrerázott, már nem éreztem annyira kábának magamat, mégsem voltam biztos a lábam képességeiben. Szabi a hónom alá nyúlt, és még mielőtt mozdított volna rajtam, előbb megtámasztotta a lábát.
– Szólj, ha mehet!
Szóltam volna, de még mindig nem tudtam beszélni, csak egy durva, hörgésszerű nyögés jött ki a számon. Eleinte nem sikerült ráereszkedni a lábamra, kénytelen voltam megtámaszkodni benne. Úgy szorítottam a kezét, ahogy csak tudtam, de nem akartam ismét a földön kikötni, mert az csak a gyengeségemet jelentette volna. Nem akartam annak tűnni előtte, pedig ebben az állapotban minden voltam, csak erős nem.
Alig értünk el az ajtóig, amikor az ölébe kapott, és úgy vitt tovább a hátsó ajtó felé. A hirtelen helyzetváltozástól megszédültem, a gyomrom egyenesen triplaszaltót vágott, és megéreztem a számban az epe keserű ízét.
– Azt hiszem…
– Mindjárt kint vagyunk, bírd ki! – szakított félbe, és csak remélni tudtam, hogy igazat mondott.
Alig tehettünk két lépést a kijárati ajtótól, amikor fészkelődni kezdtem a keze között, mire azonnal letett a földre. Csak annyira volt időm, hogy oldalra forduljak, máris elkezdett kijönni belőlem az a kevés is, amit ma megettem. Szabi a hátamra tette a kabátját, egyik kezével a vállamat simogatta, és a másikkal a nyakamhoz fogta a hajamat, hogy ne koszoljam össze.
Amikor úgy éreztem, nincs már több, mi kijöjjön belőlem, felé fordultam, és a vizet kértem tőle. A hátsó zsebéhez nyúlt, onnan halászta elő a flakont. A kába állapotomnak köszönhetően nem volt energiám rákérdezni arra, hogy ezt mégis hogy csinálta.
– Idd meg a vizet, addig kihozom a cuccaidat, és aztán hazaviszlek – adta ki a parancsot, és időt sem hagyott arra, hogy ellenkezzek vele. Nem mintha tudtam volna.
Rövid időn belül ismét ott állt mellettem, a kezében a kabátommal és a hátitáskámmal. Levettem magamról az övét, és hagytam, hogy rám adja a sajátomat. Maga elé fordított, és gondosan felhúzza a cipzárt a füssömön.
Eléggé kitisztult már a fejem ahhoz, hogy felfogjam, ki is állt előttem. Kikerekedett szemekkel figyeltem a mozdulatait, és amikor befejezte, egyenesen az arcába bámultam.
– Látom, már sokkal jobban vagy – húzta mosolyra a száját, ami egyszerre volt gúnyos és szánakozó.
– Mégis mi a francot keresel itt? – dörrentem rá, de a hangom sokkal gyengébb, egyáltalán nem voltam olyan utálatos vele, mint általában.
– Ilyenkor azt szokták mondani, hogy köszönöm szépen, Szabolcs, hogy kihúztál a szarból! – forgatta a szemét, közben végig kételkedve pislogott rám.
– Senki sem kért rá! – szóltam rá erélyesen, és elmentem mellette, de gondosan ügyeltem arra, hogy beleütközzek a vállába.
A hideg levegő és a csapvíz rendesen kijózanított, és a szervezetem készen állt az újabb berúgásra. Haragosan csaptam be magam mögött az ajtót, és ugyan bizonytalanul, de megcéloztam a jól megszokott helyemet a pult mellett. A gyomrom még bukfenceket hányt, de a tudatom épp eléggé kitisztult ahhoz, hogy ismét ivásra adjam a fejemet.
Leültem a székre, de nem szóltam a csaposnak azonnal, vártam egy pillanatot, hogy lenyugodjon a szapora légzésem és a hevesen dobogó szívem. Egy pillanat erejéig felötlött bennem a gondolat, hogy talán most jött el az a pillanat, amikor abba kéne hagynom, de azonnal kizavartam ezt a fejemből, és kértem még egy deci Jagert. Már nem éreztem az ízét a számban, csak a torkomat és az üres gyomromat marta, de a lelkemen ez foltozta be a sebeket.
Csak két kortyot ittam, amikor megjelent mellettem életem egyik megkeserítője. Alig ismertem őt egy hete, máris az első helyre tolakodta magát azoknak az embereknek a listáján, akik miatt állandóan felment bennem a pumpa. Még a legdrágább pszichiáteremet is kielőzte, pedig őt nem könnyen lehetett überelni.
– Tedd azt le, Boglárka – mondta nyugodtan, lehunyt szemekkel.
Azt hittem, ordibálni fog velem, hogy annyira leteremt, hogy tényleg hallgatni fogok rá, de ezzel csak azt érte el, hogy kinevessem. Ki a fenének képzeli magát? Honnan veszi a bátorságot ahhoz, hogy parancsolgasson nekem?
– Nem vagy sem az apám, sem a bátyám, hogy megszabd, mit tehetek és mit nem – válaszoltam mosollyal az arcomon.
– Igazad van – lökte el magát kicsit a pulttól. A kijelentésétől meglepődtem, döbbenten fordultam felé, de ő csak beletörődően vizslatott. – Tényleg nem vagyok sem az apád, sem a bátyád, mert ha valamelyikük lennék, most nem máshol lopnám a napot, hanem melletted ülnék, mert tudom, hogy itt lenne a helyem – szólt rám erélyesen, de kihallatszott a hangjából az aggódás.
– Ezt te sem gondoltad komolyan – ráztam meg a fejem hitetlenkedve. – Sem a családom, de még a barátaim sem törődnek velem. Te miért teszed? Miért nem mész haza, és éled nyugodtan a kis életedet, amibe én nem tartozok bele? – vágtam a fejéhez a kérdéseimet, és közben még kettőt kortyoltam az italomból. Már csak az alján volt egy kevés, de azt még meghagytam, tudtam, hogy szükségem lesz rá.
 Miért nem veszed észre, hogy vannak emberek, akik tényleg törődnek veled? – kiáltott rám a kelleténél kicsit hangosabban, aminek hála néhány szem ránk szegeződött.
 Igen? És mégis hol? Az egyetlen ember, akire szükségem lett volna ma, az elment egy versenyre, mert neki az fontosabb volt – nevettem fel kínomban. A néhány kortynyi Jager már megtette a hatását, sokkal vérmesebb lett a hangom, mint általában, és elkezdtem hadonászni is.
– Annak az egyetlen embernek te megígérted, hogy ma semmi marhaságot nem csinálsz, de alig fél órával ezelőtt mégis össze kellett kapargassalak a vécé mellől, mert összeestél a sok piától – rivallt rám, és az összeszorított öklével dühösen a pultra csapott.
– Srácok, zavarjátok a vendégeket – állt meg mellettünk Áron, de olyan félénken kezdett hozzá, mint aki attól retteg, hogy ő is kapni fog. – Sajnos meg kell kérjelek titeket arra, hogy távozzatok!
Döbbenten néztem rá, eleinte azt hittem, csak viccelt, de amikor feltűnt, hogy addig nem akart elmozdulni mellőlünk, ameddig mi sem tesszük meg az első lépéseket, rájöttem, hogy tényleg komolyan gondolta.
– Hát ezt nem hiszem el – kiáltottam a mellettem ülőre hirtelen, és olyan dühösen néztem rá, amennyire csak tőlem telt. Az ital kezdte ismét átvenni a fejem fölött az irányítást, a nyelvem nem pörgött már úgy, mint néhány perccel korábban. – Sikerült elbasznod az estémet, Szabolcs! Csak gratulálni tudok!
Magamra kaptam a nemrég levett kabátomat, az asztalra dobtam húsz lejt, és köszönés nélkül elindultam a kijárat felé. Szinte dübörgött a lábam alatt a talaj, és úgy keringett bennem a méreg, mintha a testem szerves része lett volna.
Tudtam, hogy követ, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni őt. Attól még, mert elrontotta a ma esti berúgásomat, otthon még folytathatom.
– Állj már meg, Bogi! – kiáltott utánam, de úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna.
Elolvadt már a múltnap hullott hó, csak a latyak maradt utána, így ügyelnem kellett arra, hogy ne csapjam fel a sarat a nadrágomra rohanás közben.
A kezemnél fogva rántott vissza, és csak a szerencsén múlt, hogy nem estem össze előtte. Megpróbáltam magam kihúzni a szorítása közül, de nem engedett, egyre szorosabban markolta a csuklómat, és a másik kezével is le akart fogni. Rúgtam, csíptem, ütöttem, ahogy csak tudtam, de semmi esélyem sem volt ellene.
– Engedj el, a francba! – kiáltottam rá, de még ez is hasztalan volt.
Végül sikerült leállítania: a könyökömnél fogva szorította a kezemet a testemhez, és egy kicsit megrázott.
– Hagyd már abba a játszadozást, Bogi! – szólt rám, de a hangja inkább könyörgő volt, mintsem parancsoló.
– Nem értem, miért szólsz bele megint az életembe – szűrtem ki a fogam közül. – Egy utolsó, aljas, szemétláda vagy, akinek semmi köze hozzám – köpködtem rá a szavakat.
Lazított a szorításán, és ezt a helyzetet ki is használtam: gyorsan kihúztam a kezem az övé közül, meglendítettem, és centik választották el a tenyeremet az arcától, amikor megragadta a csuklómat és megállította a műveletet. Elkerekedett szemmel és szétnyílt ajkakkal bámultam először az ujjaira aztán rá.
Át sem gondoltam a következő lépésemet. Tulajdonképpen még meg sem fogalmazódott bennem, máris megtettem. Ami először feltűnt, az a hideg, puha ajka volt, a második a parfümjének mámorítóan kellemes illata, és ettől a kettőtől teljesen elveszítettem a fejemet. Halk sóhaj hagyta el a számat, amikor visszacsókolt. Elengedte a csuklómat, és átfogta a derekamat, hogy még közelebb húzzon magához. Amikor tudatosult bennem, mit is csinálok, elhúzódtam tőle, és most sikerült úgy telibe kapnom az arcát, hogy oldalra fordult a feje.
– Most jött el az a pillanat, hogy szépen beülünk a kocsiba, és hazaviszlek – mormogta az orra alatt, miközben az ütés nyomát dörzsölte.
– Haza tudok menni egyedül is! – emeltem fel dölyfösen az orromat.
– Biztosabb lenne kocsival – sóhajtott fel, de egy pillanatig sem nézett rám, kerülte a tekintetemet. – Itt parkoltam néhány méterrel arrébb – mondta, és az adott irányba mutatott bizonyításképp. – Beülsz a hátsó ülésre, elviszlek a tömbházadig, kiszállsz, és el is felejtettük ezt az estét. Megbeszéltük?
Nem mérlegeltem sokáig, beleegyezően bólintottam. Lassan lépkedtem utána, még mindig a saját döntéseimen rágódtam. Csak most jutott el a tudatomig igazán, mit is csináltam az imént: megcsókoltam. Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam. És tetszett. Kénytelen voltam belátni, hogy annak ellenére, hogy csak egy ellenakciónak szántam, amivel kicsúszhatok a keze közül, épp annyira vált a kedvemre a helyzet.
Az alkoholtól és a kettős érzésektől még mindig kóválygott a fejem, és egy pillanat erejéig le kellett hunynom a szemem, hogy tisztábban lássak. Aztán kimondtam az első gondolatot, ami az eszembe jutott.
– Csókolj meg megint!
Reméltem, hogy nem hallotta meg, de a hangom nem volt túl vékony és halk ahhoz, hogy ne jusson el hozzá is a kérésem. Pár lépéssel járt előttem csak, de amint kimondtam ezt a három szót, azonnal megtorpant.
– Miért? Hogy ismét felpofozhass? – fordult felém, és egy olyan gúnyos mosolyt villantott, amitől elszállt minden bátorságom.
– Nem – nyeltem nagyot. – Én csak…
– Te csak? Te csak mi? – szelte át köztünk a távolságot, és fölém magasodott. – Mégis miért kéne ugranom azonnal a kis kérésedre?
Mélyen a szemébe néztem, és nem tudtam eldönteni, hogy a dühtől vagy a vágytól csillog úgy a szeme. Egyszerre féltem tőle és akartam azt, hogy ismét megcsókoljon. Az alkoholtól mindig bátrabb lettem, és mindig olyat akartam, amit józanon sosem mondanék ki. Most is olyanra kértem, amire normális esetben soha.
– Azért, mert… – nem hagyta, hogy megtaláljam a megfelelő kifejezést, olyan durván és akaratosan csókolt meg, mintha fel akarna falni.
Átkaroltam a nyakát, és a hajába túrtam. Tényleg épp annyira selymes, mint amennyire fekete.
Ez volt életem egyik leghosszabb és legszenvedélyesebb csókja. Az alsó ajkammal játszadozott el utoljára, egészen addig ott csókolt, ahol csak ért. Amikor elhúzódott tőlem, automatikusan hajoltam utána, és ez neki is feltűnt. Ismét megvillantotta az iménti gúnyos mosolyát, amitől elszállt belőlem minden szenvedély, amit eddig keltett bennem. Megszilárdult az arcom, a szemem csillogása is alábbhagyott, és csak arra vágytam, hogy minél távolabb legyek ettől a férfitól.
– Most pedig szállj be a kocsiba – adta ki a parancsot, amint megálltunk az ismerős autó előtt, ami eredetileg Isti nevén szerepelt. Biztos kölcsönadta neki, ameddig nincs itthon.
Engedelmeskedtem neki. Bevágtam magam a hátsó ülésre, és hagytam, hogy a kellemes zötykölődés elaltasson. Mindenhol akartam lenni, csak ott, vele egy autóban nem. Minden másra gondoltam, csak a csókra nem. A csókra, ami felébresztet bennem valamit.
Azt hiszem, épp most talált célba Cupido nyila.

2019. január 2., szerda

hatodik rész | Bogi 02. 28.

Sziasztok, drágaságok!❤
Tudom-tudom, évmilliárdok teltek el az utolsó fejezet óta, de remélem, ezzel a résszel kárpótolni tudlak titeket. Lehet, már említettem, hogy ez a rész egy áthajlás két nagy bumm között, és remélem, még a téli szünetben sikerül titeket megörvendeztetnem az első igazán lényeges fordulóponttal.
Addig is élvezzétek ezt a rövidke fejezetet, és jól jegyezzétek meg a lányt, mert még nagy szerepe lesz valahol, valamikor (időszámításunk szerint jövőre, egy másik történetben... oops, spoiler?)
Boldogságos új évet nektek! ❤
Itt a dal is, élvezzétek, szeressétek! 
És csatlakozzatok a csoporthoz, hátha elcsíptek egy kis morzsát a következő fejezetből! 
________________________________________________________

   Egész nap a telefonomat bámultam, és Isti sms-ére vártam, de az egyetlen beérkező üzenet az Orange-tól származott, akik a legújabb akciójukról adtak értesítést. Isti nem jelentkezett, nem hívott, és nem láttam a folyosón, pedig ma két órája volt abban az épületben, ahol én is tartózkodtam.
16:56. Figyeltem a telefonom záróképernyőjére beállított analóg órát, és a nagymánussal[1] együtt számoltam a másodperceket. Negyvenöt, negyvenhat, negyvenhét. Még három perc, és véget ér az utolsó órám is. Semmit sem jegyzeteltem, és ez nem vallott rám. Mindig én voltam az, aki a tanár összes szavát leírta, aki mindig tudta, mi kell majd a dolgozatokra. A lánynak, akinek csakis tízesei voltak, most fogalma sincs arról, hol van, és miért van épp ott, akkor, abban a teremben.
   16:58. Másra sem tudtam gondolni, csak a tegnapi napra. Egymilliószor végigpörgettem már magamban a délelőttöt, a délutánt, az estét, mindent, amiből rájöhettem volna, melyik volt az a pillanat, amikor elcsesztem, amikor végérvényesen lelepleztem magam egy olyan ember előtt, aki elől menekülnöm és rejtőzködnöm kellett volna, mert bármennyire is ártatlannak tűnik, képes a feje tetejére állítania a világomat, amit három év alatt sikerült gondosan újraépítenem.
   16:59. Talán akkor jött rá, ki vagyok, amikor megkérdeztem, hogy mit keres Isti fürdőszobájában. Talán. De eszembe jutott a tekintete, és az, ahogy végigmért, mire azonnal elvetettem ezt a gondolatot. Nem, ő már azelőtt tudta, hogy ki vagyok, még mielőtt kinyitottam volna a számat.
A mellettem ülő lány pakolása szakítja meg a gondolatmenetemet. Amint felfogtam, hogy vége van az utolsó órámnak is, mindent bedobtam a táskába, és úgy szaladtam ki a teremből, ahogy csak tudtam. Hirtelen kellemetlenül éreztem magamat, a szívem összeszorult, és alig kaptam levegőt, úgy éreztem, mintha egy láthatatlan kéz fojtogatná a torkomat.
   Kilépve a terem ajtaján, hatalmas embertengerrel találtam szembe magamat, amitől szinte nem is látszottak a folyosón elhelyezkedő szekrények. Alig jutottam el a lépcsőig anélkül, hogy valakinek nekimentem volna. Ennyire rosszul még sosem éreztem magam emberek között, a gyomromban kavargó idegesség úgy gyötört, mint ahogy a másnaposság szokott.
   Csípős hideg szél csapta meg az arcom, amikor végre kiléptem a hatalmas ajtón. Csak a sétányhoz érve lassítottam le a lépéseimet, egészen addig vitt magával a tömeg, nem hagyta, hogy az átlag tempónál lezserebben haladjak. Amint a légzésem csillapodott, és a szívem sem kalapált már olyan hevesen, előhalásztam a táskámból a fekete kötött kesztyűmet, ám még mielőtt felvettem volna, megnéztem a telefonomon az időt. Alig múlt két perccel öt óra, ami azt jelentette, hogy még volt kerek negyven percem a busz érkezéséig.
   Bevásárlás – ugrott be hirtelen a gondolat, és máris tudtam, mivel fogom eltölteni a maradék időmet.
   Az egyetemmel szemben volt egy Profi, általában innen vásároltam be magamnak a hétvégére. Megálltam az átjárónál, ahol akkora volt a tömeg, mintha legalább pénzt osztogattak volna a másik oldalon. Amikor zöldre váltott a lámpa, úgy indultak meg az emberek, mint a tehéncsorda, nem is nagyon kellett magam erőltetnem azon, hogy gyorsan haladjak, egyszerűen vittek magukkal előre. Ha nem így lett volna, valószínűleg megállok a forgalmas utca közepén, épp akkor, amikor az autósoknak vált zöldre a jelzés.
   Ábrándos állapotomat inkább a közeledő évfordulóra fogtam, mintsem az új srác megjelenésére. Ezzel próbáltam hitegetni magamat, de kénytelen voltam bevallani, hogy ez életem egyik legnagyobb hazugsága.
   A bolt meglepő módon néptelen, alig volt rajtam kívül tíz ember. Szerencsére az a hatalmas tömeg az alig húsz méterre lévő buszmegálló felé igyekezett, így nem kellett kiálljam a hosszú sorokat a kasszánál.
   Kedvtelenül sétáltam végig a polcok között, átnéztem a legtöbb élelmiszeren, automatikusan raktam a kosaramba az otthonra szükséges dolgokat. Szinte biztos voltam abban, hogy egy csomó mindent elfelejtettem megvenni, de ezzel a ténnyel nem is akartam foglalkozni.
   Képzeletben már a lakásomban voltam, az ágyamon feküdtem, ahova mindig el tudtam bújni a gondjaim és a külvilág elől. Pihenni akartam, átaludni az egész hétvégét, miközben mit sem törődve azzal, hogy az évfordulóval a bolond vénasszony jóslata is be fog következni. Próbáltam nem hinni benne, szabályosan késztettem magam arra, hogy elhatárolódjak az igazságtól, de az mindig rádöbbentett a jelenlegi helyzetemre: baromira rettegtem attól, hogy minden egyes kijelentése teljesülni fog, mert az első alkalommal is az összes kártya igazat mondott. Remény, váratlan öröm, állandóság, Cupido. Az ismerős mantra egyre hangosabban és hangosabban csengett a fülemben, nem is tudtam másra gondolni, csak erre az öt szóra.
   Csak az egyik kassza volt nyitva, emiatt hárman álltak előttem, egy idős néni az unokájával és egy kapucnis, valószínűleg velem egyidős lány. Rossz szokásom volt az eladó lassúságán zsörtölődni, és olyankor fogom ki a kasszabon[2] cserélést, amikor épp nagyon siettem. Naná, hogy ez most sem történt másképp. Idegesen topogtam, folyamatosan a telefonom kijelzőjén lévő órát bámultam, vagy épp olyan szemekkel bámultam a csajt, hogy ha az feltekintett volna a munkájából, tuti szörnyethal ijedtében.
   Az előttem lévőnek csengett a telefonja, ami önmagában nem is jelentett volna említésre méltó jelenséget, ha nem egy ismerős Parno Graszt dallam szólalt volna meg.
   A szívem akkorát dobbant, hogy attól tartottam, ki fog ugrani a helyéről. Két részem kezdett el veszekedni egymással: az egyik azért rimánkodott, hogy a kapucnis csaj azonnal felvegye a telefont, a másik pedig azt akarta, hogy ez az ismerős, agyonhallgatott nóta végigmenjen.

Sokszor hallott régi történet,
Apám szava csendesebben száll,
Nézz rám a kályha melegében,
A kávé is lassan kihűl már.

   Épp akkor, amikor belejöttem a dal dúdolásába, a lány kivette a telefont a zsebéből, és miután elhúzta az ujját a képernyőn, a füléhez emelve a készüléket beszélni kezdett. A második villámcsapás ekkor hasított belém. Meg is feledkeztem arról, hogy a lábam automatikusan dobolni kezdte az ütemet, vagy hogy fejben énekeltem, de az is kevesen múlott, hogy a számat kinyitva hangosan mondjam a szöveget. Ezek a lényeges érzések eltörpülnek amellett, amit akkor éreztem, amikor meghallottam a lány hangját. Azonnal tudtam, hogy ő az, nem kellett ahhoz megforduljon, hogy megbizonyosodjak róla.
   Csak akkor vettem észre, hogy ahogy kivette a telefont a zsebéből, kiesett az öngyújtója is. A késztetés úgy tört rám, mint egy hosszú nap után a fáradtság és az álmosság: két pillanat alatt lehajoltam és megragadtam a gyújtót. Nem vette észre ezt a mozdulatomat sem, teljesen el volt foglalva a beszélgetőpartnerével.
   Csak akkor tudatosul bennem igazán, mit is fogtam a kezemben, amikor felrémlett előttem Heidi alakja és személyisége. A régi Heidi soha a büdös életben nem vett volna a kezébe cigit, még akkor sem, ha az élete múlt volna rajta. Megforgattam a kezemben a kis átlátszó szerkezetet, ami már félig üres volt, így ahogy össze-vissza mozgattam, lötyögött benne az öngyújtógáz.
   Az idős nő a pénztárcájával babrált, Heidi pedig bontotta a vonalat, és a telefonját idegesen a zsebébe süllyesztette. Nem vette észre, hogy hiányzik valami onnan, így egy nagy levegőt vettem, tettem egy lépést előre, és anélkül, hogy vázoltam volna magamban a lehetséges eshetőségeket a beszélgetésünkről, megböktem a vállát, és vártam, hogy felém forduljon.
   Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban: ő, mert majdnem három év elteltével ismét ott álltam előtte, vagy én, amiért olyan állapotban láttam őt. A haja kócos volt, a szőke tincsek megfakultak, látszott, hogy nem ápolta őket rendesen, pedig évekkel ezelőtt az volt a mindene.
   –  Ez... ez a tied – nyújtottam felé a gyújtót, és próbáltam arra törekedni, hogy a hangom ne remegjen annyira, mint a kezem.
   Az ujjaim között pihenő tárgyat nézte, és eleinte nem értette, miért nyújtottam felé, de aztán gyorsan végigtapogatta az összes zsebét, és amikor rájött, hogy hiányzik valami, kétkedve ugyan, de a gyújtója után nyúlt. Közben még véletlenül sem ért össze a tenyerünk, és feltűnt, hogy gyorsan elkapta a kezét, épphogy megfogta a kékes árnyalatú, téglalap alakú eszközt.
   Ő jött a sorban, így hátat fordított nekem. Ledobta a hátáról a táskáját, kivette belőle a pénztárcáját, és ahogy a kasszásnő lehúzta a tárgyakat a gépen, ő abban a sorrendbe dobálta bele a megvásárolt dolgokat a füzetei mellé. Kapkodva mozgott, és tudtam, hogy ez csakis miattam lehetett. Igyekezett minél hamarabb eltűnni onnan, hogy a lehető legtávolabb legyen tőlem. Eleinte arra gondoltam, hogy az arcom miatt menekül.
   A régi csoportból mindenkivel megszakítottam a kapcsolatot a baleset után, mert nem akartam egyedül folytatni a táncot, arra viszont nem gondoltam, hogy így a csapattagok felém sem fognak majd nézni. Ugyan az első két hétben meglátogattak a kórházban, de láttam az arcukon azt a szánalmat és a megvetést, amit bármennyire is szerettek volna titkolni, nem tudták letörölni az arcukról. Egyszerűen képtelen voltam szembenézni velük, mert eszembe juttatták a siralmas helyzetemet, vagy a testem állapotát. De legfőképp azt, hogy Lóri már nincs velem. Sem akkor, sem most nem tudtam eldönteni, melyik a rosszabb.
   Heidi sietősen a hátára vette a táskáját, ám még mielőtt teljesen elfordult volna, felém nézett, egyenesen a szemembe. Ugyan csak egy pillanatig találkozott a pillantásunk, mégis annyi érzést és üzenetet küldött felém, amivel ott, abban a pillanatban hirtelen nem tudtam mit kezdeni. A tekintetéből fájdalom tükröződött, és ezen a kinézete csak rontott, mintsem javított. Lerítt róla, hogy problémái voltak, és a régi Boglárka legszívesebben utána rohant volna, hogy segítsen rajta, de a mostani visszahúzódó, gyenge, tehetetlen énemnek erősebb visszatartó ereje volt, mint amire számítottam. Fogalmam sem volt, hogyan kellene segítenem neki vagy rajta, és ettől még ramatyabbul éreztem magamat, mint azelőtt.

 ✘✘✘

   Amint hazaértem, hálát adtam a fűtött lakásért, mert kint rettenetesen lehűlt a levegő. A mínusz fokoknak hála teljesen átfagytam, és a hazafelé tartó úton csak azon kattogott az agyam, mennyire jó lesz majd a biztonságot nyújtó lakásomban felmelegedni is. Gyűlöltem ezt a dermesztő, latyakos időszakot, amikor akkor is átázott a cipőm, ha az a legerősebb bőrből készült is. Ezen még az sem segített, hogy az anyagot vízállónak titulálták. Ez bizonyította, hogy a tervezők valószínűleg egy olyan helyről származtak, ahol enyhék a telek, és nem olyanok, mint itt, Kolozsváron, ahol, ha a gyalogos fel akar menni a járdára, először meg kell másszon egy dombnyi havat.
   Kipakoltam a táskámból a bevásárolt cuccokat, de az asztalon hagytam a makarónit és a tele[3]meát, és odatettem egy kisebb fazékban vizet főni. Rutinos mozdulatok voltak ezek, az utóbbi időben rengeteg sajtos makarónit ettem, mert azt könnyen és hamar elkészítettem, ráadásul még laktatott is. 
   Észre sem vettem, hogy kavargatás közben elkezdtem táncolni. Eleinte csak a fejemet lóbáltam jobbra-balra, előre-hátra, aztán a lábam és a csípőm is betársult, de fogalmam sincs, hogy a mozdulatsor előtt vagy közben kezdtem el énekelni.
   –  Már nem szédülök a fényben, a poharam félig tele van, nem a szesztől leszek részeg...
   Ám az utolsó sort nem csak magamban énekeltem, betársult mellém egy ismerős, rekedtes, férfias hang, aminek hallatán kiesett a kezemből a fehér fedő, amit a makarónira akartam tenni.
   –  ...annyi legyen, amennyi most van.
   Nem mertem megfordulni, egyszerűen képtelen voltam a szemébe nézni, pedig pontosan tudtam, milyen fejet vághatott. Elképedő, döbbent, meglepett. Az az eshetőség, hogy megbolondultam, teljességgel ki volt zárva az ő szemében.
   Megtámaszkodtam a pultban, összeszorítottam a szememet, és másodpercekig nem engedtem ki a levegőt. Vártam a folytatást, azt, hogy kérdőre vonjon, hogy megkérdezze, mi a fene ütött belém. Az elmúlt három évben egyetlen egy énekhang sem hagyta el a számat, az előbb pedig három sort énekeltem el egy ismert dal szövegéből, és ha nem szakít félbe, ki tudja, talán a végéig is eljutok. Megremegett a gyomrom, amikor eljutott a tudatomig ez a gondolat. A különösen bizsergető érzés elkezdte az uralma alá vonni a testemet, és ettől legszívesebben kiszaladtam volna a világból, oda, ahol senki sem talál meg, oda, ahova Szabinak tilos a belépés. Szabi.
   Eszembe jutott az egész napi figyelmetlenségemnek az oka, és ettől máris megembereltem magam. A zavartság nem tért vissza, helyette a józan eszem irányított, és nem hagytam, hogy ismét a kérdések és a feltételezések lepjék el a fejemet.
   - Ülj le, mindjárt kész a vacsora – szóltam oda a hátamnál álló, valószínűleg még mindig a döbbenet hatása alatt álló srácnak.
   Leszűrtem a tésztáról a vizet, és beletettem egy mélyebb tálba. Az utóbbi időben rendszeresen két emberre főztem, mert Isti rákapott a kosztomra, és inkább készítettem egyszerre többet, mintsem kétszer keveset, ezzel megelőztem a második főzés alatti káromkodást és Isti ócsárolását is.
   Szótlanul sétált oda a szekrényhez, kivett két tányért, aztán a fiókból is előkotort két villát, addig én összekevertem a sajtot a makarónival. Mire ő is kész lett, én is az asztalra tettem a gőzölgő ételt.
   Egyszer sem törte meg a csendet, én pedig nem voltam hajlandó magyarázatot adni a tetteimre. Először nekem kellett volna rájönnöm, hogy mégis mi miatt kezdtem el énekelni csak úgy, minden előzmény nélkül, és csak utána oszthattam volna meg vele. Ameddig én sem tudom, addig ő se reménykedjen feleletben.
   Csak akkor szólalt meg, miután elvette előlem az üres tányért, és az övével együtt a ghivettába[4] tette.
   - Nem leszek itthon a hétvégén.
   A kijelentése hallatán kikerekedett a szemem, és egy pillanatig elfelejtettem lélegezni. A kezem fokozatosan kezdett el remegni, az egyik pillanatban még nagyobbakat, a másikban viszont már olyan erősen, hogy muszáj volt a combom közé szorítanom, hogy Isti ne vegye észre, mennyire megviselt ez a pár szó. Egy világ omlott össze bennem, és fogalmam sincs, honnan szedhettem össze a darabkáimat. Eddig ő tartotta bennem a lelket az évforduló előtt és alatt, ha nem rohant volna utánam tavaly, a sürgősségire kerültem volna alkoholmérgezésben.
   - M... mi az, hogy nem leszel itthon? – tettem fel a kérdést remegve, de azonnal megbántam.
   Valahogy nem akartam választ kapni rá, talán jobb lett volna nem tudnom, hova készült ahelyett, hogy mellettem lett volna abban a nehéz időszakban. Hát semmit sem jelentett neki, hogy szükségem volt rá ahhoz, hogy józanul vészeljem át azt a nyomorult huszonnégy órát?
   - Brassóba kell mennem egy versenyre – fújta ki a benntartott levegőt. Idegesen és bűnbánóan fordult felém, de nem hatott meg az arca. Ebben a pillanatban annyira gyűlöltem őt, mint soha senki mást. – Sajnálom, Bogi! Most szóltak, hogy áttették a dátumot, és már mindent leadtam a jelentkezéshez, nincs rá esély, hogy kihagyjam ezt a lehetőséget.
   Leállt a kezem remegése, a levegőt is normálisan vettem már. Látszólag lenyugodtam, de belül tomboltam. Támogatnom kellene őt ebben, gratulálni, kisegíteni, mert tudtam, hogy egy nívós eseményről volt szó, amire hónapokig készült, mégsem tudtam osztozni az örömében. Nem tudtam neki tiszta szívből sok sikert kívánni.
   - Semmi baj, Isti – nyeltem nagyot. – Megoldom. Nem lesz semmi baj.
   - Sajnálom, hogy nem lehetek veled itt, tudom, hogy szükséged lenne rám, de... – nem hagytam, hogy befejezze, mert valószínűleg a mondat végétől sírva fakadtam volna.
   - Isti, nyugodj meg! – álltam fel a székről, és immár felé fordulva, szemtől-szembe álltunk egymással. – Tényleg megoldom, nem lesz semmi baj!
   - Biztos? – vonta fel a szemöldökét. – Az előbb te... te énekeltél.
   Tudtam, hogy megemlíti! Lehunytam a szemem, kifújtam a levegőt, ám még mielőtt bármit is felhozhattam volna a mentségemre, folytatta a beszédet.
   - Tudom, hogy még mindig fáj neked, Bogi, és hogy ez a seb soha a büdös életben nem fog begyógyulni a szíveden, és valószínűleg az enyémen sem. Tudom, hogy a szombat kegyetlen lesz számodra, és megpróbálsz majd valamilyen úton-módon elmenekülni az érzéseid elől, és nem csak azért, mert évekkel ezelőtt ezen a napon halt meg a bátyám, hanem mert pont három évvel ezelőtt. És most ne gyere nekem azzal – emelte fel a mutatóujját, ezzel is belém fojtva a szót, ami kikívánkozott volna, ha nem folytatja olyan hevesen –, hogy te nem hiszel annak a vénasszonynak a varázslásában, mert tudom, hogy de. Ezt a beszélgetést lényegében tegnap már letisztáztuk.
   Bólintással jeleztem, hogy igaza van, legalábbis ami a beszélgetést illeti.
   – Megoldom – ismételtem magamat már fogalmam sincs, hányadszorra. Ez a szó a fejemben egy olyan mantrává kezdett alakulni, amit sikerül olyan tettetett érzelmekkel kimondanom, amiket már én is elhiszek.
   – Remélem, nem úgy, ahogy tavaly – emlékeztetett, és ettől egy olyan grimaszba rándult az arcom, amit már rég mutattam az emberek felé.
  – Most tényleg nem lesz semmi baj, Isti, higgy nekem!
   – Ha mégis közbejönne valami, nyugodtan hívd fel Szabit, ő otthon lesz.
   Alig mondta ki, máris puffogni kezdtem, és inkább elsétáltam a kamaráig. Az ajtó mellől elvettem egy flakon vizet, amiből töltöttem magamnak egy keveset.
   – Most mi a bajod vele? – kérdezte széttárt karokkal.
   – Nekem ugyan semmi – vontam meg a vállamat tettetett érdektelenséggel.
   – Igazán rendes srác, abszolút nem olyan, mint amilyennek képzeled – kelt a védelmére, amit nem hagyhattam szó nélkül.
    –  Mégis milyennek képzelem?
   –  Arrogánsnak. Beképzeltnek. Mindentudónak. Pimasznak. Nagyképűnek – sorolta a tulajdonságokat, mindegyiket egyenként kiemelve. Ezek pontosan ráillettek arra a Szabira, akivel volt szerencsém néhányszor találkozni.
   –  Miért, nem ilyen? – vágtam a szavába, miközben felvontam a szemöldökömet.
   –  Abszolút nem. És nem bánnád meg, ha megismernéd az igazi oldalát – vágta zsebre a kezét.
   –  Kösz, inkább kihagyom – vontam meg a vállam.
   –  Te tudod – vonta meg a vállát hanyagul, és a hanglejtése is sokkal semlegesebb volt. – Egész hétvégén otthon van, ha gondolod, menj át, és aludj a szobámban. Legalább meg lesz az érzete, hogy nem vagy magadban.
   –  Ezt a lehetőséget is passzolom, köszi – vigyorogtam rá gúnyosan.
   –  Bánni fogod, hogy így viselkedsz vele – ingatta meg a fejét rosszallóan.
   Erre jobbnak láttam, ha nem válaszolok. Egész nap ezen a srácon kattogtam, megállás nélkül az járt a fejemben, vajon miképpen férkőzhetett be ilyen gyorsan mindkettőnk életébe, de főleg az enyémbe. Nem értettem, honnan szerzett tudomást rólam annyi mindenről, hisz abban szinte biztos voltam, hogy Isti nem árulta volna el neki minden mocskos kis titkomat.
   –  El sem fogod hinni, kivel futottam ma össze – jutott hirtelen eszembe, amivel sikerült elterelnem a témát a szóban forgó srácról is. Végre!
   – Na, kivel? – kérdezte, és leülve a székére, kíváncsian várta a válaszomat.
   – Heidivel – mondtam ki a lány nevét, mire összevont szemöldökkel, döbbent arckifejezéssel pislogott vissza rám.
   – Nem hiszem!
   – Pedig de.
   – Biztos nem!
   – Tudtad, hogy cigizik?
   Csend. Döbbent, megkövült, fájdalmas csend.
   – Hogy mit csinál? – emelte fel a hangját.
   – Szóval nem tudtad? – esett le az állam.
   – Az az igazság... – kezdett bele, de aztán elakadt, és csak pillanatokkal később, egy sokkal másabb hangnemben folytatta. – Az az igazság, hogy fél éve nem jár be próbára. Ami a legrosszabb, teljesen elzárkózott tőlünk, nem reagál a hívásainkra, és ha meglát minket, akkor menekül, vagy úgy tesz, mintha nem is ismerne minket.
   Nem válaszoltam azonnal, helyette felelevenítettem magamban a kisboltban történteket. Magam elé képzeltem az alakját, a kinézetét, a viselkedését, és abban a pillanatban kitisztult előttem a kép.
   – Sejtem, miért lehet ez – kezdtem bele, és ahogy megpillantottam érdeklődő arckifejezését, azonnal folytattam. – Fogalmam sincs, mit tudsz róla, de, szerintem, rossz társaságba keveredett.
   – Az utolsó hónapokban baromi különösen viselkedett – húzta el a száját. – Késett a próbákról, volt, hogy el sem jött. Teljesen megbízhatatlanná vált.
   – Teljesen eltűnt az a pörgős, életvidám lány, aki egyszer a barátnőm volt – hajtottam le a fejem.
   Elszomorodtam ettől. Nem az aggasztott, hogy az ember egy bizonyos idő elteltével megváltozik, hisz nem maradhat ugyanaz, aki évekkel azelőtt volt, hanem az, hogy az a bizonyos ember a rossz irány felé kezdett el haladni. Hirtelen késztetést éreztem arra, hogy beleavatkozzak az életébe, megállítsam őt a rossz úton, és a jó felé térítsem, de tudtam, hogy nem tehetem. Nem az én dolgom. Három évvel ezelőtt teljesen kiléptem a tánccsoport életéből, és ezen nem akartam változtatni, függetlenül attól, hogy már Heidi sem a csapat tagja.
   – Valakinek beszélnie kéne vele – szólaltam meg ismét.
   – Nem hallgat már ránk. Ha meglát, bevesz egy éles kanyart, és úgy eltűnik, mintha ott sem lett volna – sóhajtott fel. – Reménytelen esetté vált.
   – Fogalmad sincs, mi történhetett vele, igaz? – pillantottam rá, de ekkor már tisztában voltam azzal, hogy a kérdésemre nem fogok konkrét választ kapni.
   – Ha tudtam volna, mire készül, megállítom – sóhajt fel elgyötörten.
   Isti és Heidi együtt nőtt fel, és ami még jobb, egy napon születtek, így a szülők is remek barátságot ápoltak. Évekig összejártak ünnepnapokon és vasárnaponként is, így a gyerekek hamar összebarátkoztak, és ezt a kapcsolatot felnőttkorukban sem szakították meg.  Ők voltak a filmekből ismert felnőtt korukra biztos összeházasodnak páros, akik sülve-főve együtt voltak, és sosem lehetett őket szétszakítani. Istinél természetes reakció volt, hogy aggódott Heidiért, és szinte biztos voltam abban, hogy részben magát is hibáztatja azért, ami a lánnyal történt.
   – Ő akarta ezt, Isti – szóltam hozzá egy kicsit lágyabban. – Nem vagy se az anyja, se az apja, hogy beleszólhass az életébe.
   – Nem, tényleg nem – sóhajtott. – Szinte a bátyja voltam, és észre sem vettem, hogy valami problémája van. Azt hittem, szerelmi csalódás, vagy valami hasonló, ezért nem kérdeztem, mert tudtam, hogy nem szeret az ilyesmiről beszélni, még velem sem.
   Láttam, hogy gyötörte ez az új információ, és fejben ócsárolni kezdtem magamat, amiért meggondolatlanul elmondtam neki. Ugyan joga volt tudni, mégis, ezzel sikerült beindítanom Isti önmarcangoló énjét, amit ugyan csak ritkán lehetett látni. Pont ezért volt pokoli érzés, hogy sikerült kihoznom belőle.
   – Majd rendbe jön az élete, ne aggódj – léptem oda hozzá, és magamhoz öleltem.
   Utáltam érintkezni az emberekkel, de Istihez már hozzászoktam, jól esett, hogy gondoskodott rólam. Ekkor rajtam volt a sor, hogy átöleljem, és éreztessem vele azt, hogy mellette vagyok, bármi történjék is. Lóri halálának évfordulója közeledtével mindketten sokkal érzékenyebbek voltunk, és a hír most sokkal fájdalmasabban hatott rá, mint kellett volna.
   Szorosan tartott, éreztem, hogy nem akart azonnal elengedni. Éreztem, mennyire szüksége volt erre. Sosem sírt, mindig magához szorított addig, ameddig elmúlt a fojtogató érzés a torkából. Akkor is így történt. Ahogy eltávolodott tőlem, a keze közé fogta az arcomat, és egy puszit nyomott a homlokomra. Szó nélkül a kabátjáért nyúlt, egy utolsó, boldognak tűnő mosolyt villantott felém, és a kijárat felé vette az irányt, miközben a következőt dúdolgatta:
   – Ugyanazt a poros utat járom, a cipőmön már nincsen repedés...


[1] Nagymánus - nagymutató
[2] Kasszabon - nyugta
[3] Telemea – sós túró (általában lángosra szokták ezt tenni)
[4] Ghivetă - [givetta] - mosogatókagyló

2018. december 26., szerda

Karácsonyi novella

Áldott, békés, szeretetben gazdag karácsonyt kívánok, drága blogolvasók!
Még a múlthét végén beígértem nektek ezt a novellát, de csak ma délután sikerült tökéletesítenem.  Egy kicsit bepillantást nyerhettek a régi tánccsoport életébe, megismerhetitek Lórit - bár itt abszolút nem a romantikus oldala kapott helyet (majd egyszer mindenképp).
A megvastagított nevekre kattintva megtaláljátok a zenéket.
Remélhetőleg még a téli szünetben hozom a következő fejezetet!
Fogadjátok sok szeretettel!
Sok-sok ölelés,
Krisztina
__________________________________


2014. december második hete

   Ez a harmadik év, amikor besegítek Lórinak a karácsonyi meglepetésben, de ez az első alkalom, amikor sokkal kötetlenebbek a napjaim, és több időt tudok a munkálatokra szánni. Szerencsére nem érzem annyira nehéznek a 12. osztályt ahhoz, hogy ne sajnáljam az időmet és az energiámat a segítségre.
   A tánccsoport egy része nálam gyűlt össze, mert az én lakásomban van a legtöbb konnektor. Négy sütő áll a rendelkezésünkre, valamint az én villanylerem is besegít, de még ennek ellenére is lassan haladunk a sütéssel. Az elmúlt három napban legalább ezer darab mézeskalácsot sütöttünk és díszítettünk, és csak ma került sor az islerekre, ám ez még a munka egy része, hátra vannak még az apró ajándékok és a képeslapok elkészítése, valamint a karácsonyi előadásunk összeállítása.
    Most beszéltem Elek bácsival – robban be Lóri a konyhámba. – Azt mondta, 20 fiú és 30 lány van jelenleg a kórházban.
   Gyorsan előkapok a fiókból egy post it-et, ráfirkantom a két számot, melléjük írva a kisfiú és kislány szavakat.
    Még azért pluszban is kéne csináljunk, nem? – teszi fel a kérdést Eszter. – Tavaly is kellett még vagy öt csomagot készítsünk az előadás napján.
    Dehogynem, mindkettőből csinálunk legalább tízzel többet – bólogatok bőszen, és ezt is a lapra írom.
   Elek bácsi a megyei kórház gyerekszekciójának az igazgatója, és nem mellesleg Lóri nagybátyja. Ez lesz a harmadik év, hogy az egyetemi tánccsoport, és még néhány kolozsvári fiatal ajándékkal és egy rövid műsorral készül a beteg gyerekek számára. Elképesztően büszke voltam Lórira amiatt, hogy ez mind az ő fejéből pattant ki még annak idején, és hogy a közelgő szesszió ellenére is végigvezeti a készülődés folyamatát.
   – Gondolkodtatok már az előadáson? – kérdezi Lóri, és ellop egy forró mézeskalácsot a tepsiből.
    A tavalyiból tanulva a színházasdit felejtsük is el – szólalt meg Abigél, amitől hangos zúgolódás tör ki.
   – Az tényleg baromi szar volt – ért egyet Isti is.
   – Szerintem inkább egy moldvai összeállítást csináljunk, körtánccal, dobogással, erőjátékkal – hozza fel Eszter.
   Szinte mindannyian egyetértünk vele. Tavaly egy betlehemes színdarabot adtunk elő, aminek semmi sikere nem volt, a gyerekek aludtak el ültükben. Még akkor eldöntöttük, hogy a következő évben teljesen mást fogunk előadni, de azon egyikünk sem gondolkodott, hogy micsodát.
    Lányoknál fekete body, és egyszínű, különböző árnyalatú szoknya, fehér harisnyával – ötletelek.
    Fiúknál színes ing, fekete nadrág, mellény és kalap – teszi hozzá a barátom.
   Elszabadulnak az ötletek, mindenki mond valamit, én pedig alig győzöm lejegyzetelni őket a határidőnaplómba. Lórit ismerve ezek az ötletek az ő fejében már kész koreográfiává alakulnak, amit csak be kell gyakorolni és színpadra kell vinni.
   A munka is szaporábban halad, szinte észre sem vettük, máris megvoltunk az islerekkel. Csak a krémet kellett még kikavarni, hogy aztán összerakhassuk a darabokat és csokit önthessünk rá.



   A táncpróbákon fantasztikus a hangulat. Nagyjából tizenhatan vagyunk, de mindig van egy-két időszakos ember, aki csak hébe-hóba segít be, ha nagyon muszáj. A bemelegítés után egyből hozzáállunk a koreográfia első részéhez, amit Lóri be is mutat nekünk. Egyszerű lépések mind, mégis egy gyönyörű látványban részesítik majd a közönséget.
   A moldvai táncokat különösképp szerették a nézők, főleg a gyerekek. Körtánc jellemzi, dobogások, esetleg ugrott lépések is vannak benne. Ha bevonjuk a kisebbeket ezekbe a táncokba, azt hiszik, játszunk, észre sem veszik, hogy sokszor egy kész előadást vezetünk le a segítségükkel.
   Ami érdekes, hogy sosem veszünk össze. Persze akadnak kisebb nézeteltérések, de valahogy mindig közös nevezőre jutunk. A koreográfiákat általában Lóri állítja össze, de nagyon sokszor megtörtént már, hogy mindenki beleszólt egy kicsit, mindenki kivette a részét a munkából. Szerettem a közös koreográfiákat, ilyenkor mindenki jobban teljesített, mind beleadtuk a lényünk egy részét, és az előadásokon önmagunkat adtuk. Élvezet volt nézni is ezeket a fellépéseket, de átélni a legjobb.
   December 20-án mentünk a kórházba, de az azt megelőző két nap éjt nappallá téve dolgoztunk, csomagoltunk, és kézimunkáztunk. A kislányoknak színes fülbevalókat készítettünk apró gyöngyökből, a fiúknak pedig egy csúzlit, a szüleik és a kórházi dolgozók legnagyobb örömére.
   A kórház gyerekosztályán ki van alakítva egy hatalmas játszószoba, amit a takarítók a kedvünkért most összepakoltak, ezzel teret biztosítva az előadásunknak. A szélre húzott asztalokra tettük a szendvicses tálcákat, a gyümölcsleveket és a ropogtatnivalót, amiket a délelőtt folyamán szereztünk be. A rengeteg apró gyermek teljesen ellepte az asztalokat és a székeket, nekünk esélyünk sincs elcsenni egy-egy perecet. Ez egyfelől jó, mert imádunk örömet okozni az embereknek, és ha több embernek tudunk egyszerre átadni valamit, az a legcsodálatosabb pillanat, ettől függetlenül viszont ez a gyermeksereg mind valamilyen betegség ellen küzd, a legtöbbjük leukémiás, vagy kisebb-nagyobb ciszták jelentek meg a szervezetükben, és szakad meg a szívem, ha arra gondolok, milyen nehéz lehet nekik így élni. A gyerekek nagyrészének fogalma sincs, milyen az a felhőtlen boldogság, a blokk előtt játszani a többiekkel, iskolába vagy óvodába járni. Ezek a gyerekek az életük nagy részét kórházakban töltötték, és még nagyon sokáig ott is kell maradjanak.
   Eszter a felkonferáló, magyarul és románul is üdvözli a gyerekeket, a szülőket, és az itt dolgozó embereket egyaránt, mi pedig idegesen toporgunk a szélen, várjuk, hogy befejezze, és megadja a jelet annak a srácnak, aki a zenét intézi. Mindig idegesek vagyunk a fellépések előtt, de az ilyen alkalmak, amikor gyerekek előtt táncolunk, sokkal stresszesebbek, nagyobb bennünk a teljesítési kényszer, sokkal maximalistábbak vagyunk. A gyerekek a legőszintébb teremtmények a világon, és ha valami nincs rendben egy előadásban, akkor ők az elsők, akik megmondják az igazat.
   Amint lekapcsolódnak a fények, és a szülők és elmormognak egy félhangos „sst”, addig is veszünk egy mély lélegzetet.
   Magamra vállaltam a kezdő szerepét, így ahogy elcsendesedik a terem és megvilágítják a színpadnak kijelölt néhány méternyi helyet, lassú, kimért lépésekkel elindulok a tánctér közepe felé, ügyelve arra, hogy a cipőm kopogása tisztán hallatszódjon. A halk, lassú zene, ami az Ördög útja címet viseli pár másodpercig csak morajnak tűnik, én pedig határozott léptekkel kezdem el a folyamatot. Jobbra-kettő-három-kopp-kopp. Balra-kettő-három-kopp-kopp. Jobbra-kettő-három-kopp-kopp. Balra-kettő-három-kopp-kopp. Elől-hátul-kirúg-zár. Elől-hátul-kirúg-zár. Elől-hátul-kirúg-zár. Lábcsere. Elől-hátul-kirúg-zár. Elől-hátul-kirúg-zár. Elől-hátul-kirúg-zár. Kopp-kopp-kopp. Mindvégig mosolyogva szemezek a kissrácokkal, igyekszem akkora önbizalmat és szeretetet sugározni feléjük, amekkorát csak tudok.
   Ez a folyamat ismétlődik az egész zene alatt, de minden egyes alkalommal egyre gyorsabban és gyorsabban. A másodiknál csatlakozik be mellém két srác, mindkettő megfogja a kezemet, és a lépéssor második részét már hármasban táncoljuk. Ez addig ismétlődik, ameddig mind a tizenhatan egy kört alkotunk. A fiúk közben kurjantank, a lányok visítanak, és ahogy fél szemmel kinézek a nézőkre, látom a gyerekek arcán az ámulatot és az imádatot. A pillanatnyi szünet után azonnal indul a Botosánka, ami egy sokkal pörgősebb, toborzóbb zene. Nem azt táncoljuk, amit eredetileg szoktak, hanem kitaláltunk néhány új lépést, ami többnyire dobogásból, ide-oda fordulásból áll. A zene első hallásra zűrzavarnak hangzik, és pont ezt adjuk elő mi is: néhány fiú a legényesekből átvett csapásokat táncol, közben a többi egymás vállát fogva haladnak körbe, miközben jobbra-balra ti-ti-táznak, a lányokkal síviteles közben visítunk, miközben a szoknyánk szinte csípőmagasságig repül, és a lendülettől egybemosódnak a színek.
   A szám végén mindenki azt hiszi, hogy vége van, kész, csak ennyire futja tőlünk, de az első öt másodpercnyi taps után elindul a Pálmácska zenéje, és szaladunk is a gyerekek után. Alig térünk el ebben a parányi teremben, így alkotunk egy kisebb és egy nagyobb kört, és ettől mindenki kényelmesen elfér. A kicsik egyáltalán nem ismerik ezt a táncot, így Lórival, Eszterrel és Istivel együtt beállunk a két kör közepére, és először bemutatjuk a lépéseket nekik. A szövegrészt románul és magyarul is elmondjuk, mert nagyjából fele-fele arányban vannak itt a gyerkőcök.
   Szétszóródunk közöttük, velük együtt táncoljuk, biztatjuk és dicsérjük őket. Öröm látni az arcukon, mennyire élvezik a játéknak tűnő táncot. Lóri marad egyedül középen, ő irányítja a második folyamatot. A négy átvetős lépés után mindkét oldalra először négyet-négyet tapsolunk, és amikor Lóri szól, akkor grimaszolunk, pacsizunk, vagy egymásnak ütjük a fenekünket.
   Rengeteg gyermek van itt, és a legtöbbjük fejére egy kendőt kötöttek, amivel eltakarják a kopasz fejecskéjüket. Annak ellenére, hogy ezek a gyerekek bizonyos időszakonként a kínok kínját élik át, és a túlélésért harcolnak, most nevetnek, szinte a fülükig ér a szájuk széle, és teljes erőbedobással ugrándoznak körülöttünk. A kacajuk túlharsogja a zenét, és már nem is dallamra lépünk, hanem úgy, ahogy jön, ahogy jól esik, az ő tempójukat követve. Miután kitáncoljuk magunkat, odaadjuk a névreszóló ajándékokat, aztán leülünk velük játszani.
   Ez életem egyik legszebb karácsonya.

_________________
Villanyler - elektromos sütő
Blokk - tömbház